Majdnem mindenki szeret olvasni,
de nem olvas.
Majdnem mindenki szeret szaladni,
de nem szalad.
Majdnem mindenki szeret egyedül ülni,
de nem ül egyedül.
Majdnem mindenki szeret szeretni,
de nem szeret.
Majdnem én is elhittem, hogy ez egy vers,
de ez – sajnos – nem az.
Annyit lehetett csak tudni, hogy tizen voltak. Félistenek voltak, vagy űrlények. Annyi biztos, hogy megtámadták a Földet, óriási pusztítást végezve. Városokat, katonai bázisokat döntöttek romba. Semmi nem fogott rajtuk. Pedig a hadsereg mindent megpróbált: golyók, tüzérségi lövedékek, rakéták, bombák. Sőt, taktikai és stratégiai atombombákkal is kísérleteztek.
Már-már az emberiség feladta, mikor egy paraszt késsel nekirontott az egyik ilyen micsodának (félisten vagy űrlakó?), megfogta bal kézzel az egyik lábát, és szurkálni kezdte azt. Az ember kémiai reakcióba lépett azzal az űlénnyel (vagy félistennel?), és az űrlény – az emberrel, a hőssel együtt – sárrá változott.
A hadsereg hamar kapcsolt. Ezeket lehet, hogy állattal érintkezve is meg lehet semmisíteni!
Elkoboztak kilenc tehenet. Azok úgyis áldozatok voltak. Jobb hősnek lenni, mint eledelnek. De nem maradtak már repülők, így megnézték a neten, hogyan gyártották a rómaiak a katapultokat. Olyanokat, amilyenekbe egy tehén belefér.
Legyártották a katapultokat, és a tehenekkel megdobták a többi kilenc űrlakost (vagy félistent?). A stratégia bevált. Az emberiség fellélegezhetett. Van még jövő.
Azóta van minden fővárosban egy-egy szobor egy emberrel és kilenc tehénnel.
W-bozon mező bomlás
A W-bozon (a fizikai Isteni részecske) mezeje adja a tömeget a forgással rendelkező elemi részecskéknek (például proton – kvarkok –, elektron). Csak van egy bibi: ha ez a mező energiaszintet vált, akkor fénysebességgel változtatja meg az elemi részecskék tömegét. Így minden anyag, amit ismerünk, átalakul valami teljesen mássá – vélhetőleg az egész univerzum, quantumkóddá alakul át. Ezt nem lehet előrejelezni, mert a változás a fénysebességgel, azaz az információ sebességével jön.
Így egyik pillanattól a másikra egyszerűen megszűnünk létezni. Kvantumfelhővé alakulunk. Nem észlelünk semmit, és nem is fájdalmas.
Itt van egy kérdés, vajon az univerzum külső rétegei azért távolodnak egymástól a fénysebesség határain kívül – ez akkor lehetséges, ha már ilyen állapottal indultak el – hogy egy ilyen W-bozon mező bomlás ne tudja utolérni őket?
S-bozon mező bomlás
Az S-bozon (a spirituális Isteni részecske) mezeje fogja össze a lelket, tudatot, tudást az emberrel. Ha ez megbomlik, akkor – tulajdonképpen Éva visszaheggeszti az almát a fára – az emberekről leválik a lélek, visszataszítva őket az általános óvodások szintjére. Ez egyik percről a másikra, észrevétlenül történik meg.
Mi történik akkor? Itt jön egy jóslat:
Mivel gombot nyomni nem tud, mert nem érti azt.
Nem ül be a liftbe, és nem száll ki onnan, nem hagyja el lakását.
Kimászik, zuhanva, esetleg szörnyen halva,
vagy benn étlen pusztul.
Ha kinn van, és hideg van,
halálra fagy.
Mert nem ismeri a tüzet, és nincs bundája sem.
Aki járművön van,
balesetet szenved,
vagy egyből,
vagy sebeiben pusztul el.
Repülők zuhannak le,
vonatok siklanak ki,
hajók futnak zátonyra.
A legtöbb betegre fájdalmas pusztulás vár.
Nem tudja, mi a baj,
a gyógyszert nem ismeri.
Karbantartás nélkül
lakások gyulladnak ki,
városok égnek le,
atomreaktorok robbannak fel.
Eltelik néhány év, és a bundanélküli emlősökből
– mert saját ruhaikat letépték, nem ismerve használati célját –
csak néhány millió marad majd meg,
valahol az Egyenlítő környékén.
Lélek nélkül
nincs az a faj,
melyik technológiát tudna kifejleszteni,
vagy legalább tüzet tudna rakni.
De akkor hova lesz
a tudás, ami elment az emberből?
Átköltözik a zebrákhoz.
Ők lesznek majd, több millió év után,
a tápláléklánc csúcsán.
De ne féljetek ezektől a borzalmaktól. Ha ezt a jóslatot olvassátok, akkor sem a W-, sem az S-mező bomlás nem történt még meg.
Mindenki rémülve menekült, mikor a bronzszobor – baltával a bal kezében – lemászott az alapról.
Elindult, megállt. Mintha integetett volna az emberek felé a jobb kezével, hogy jöjjenek közelebb.
Mikor látta, hogy azok nem jönnek, ismét megindult egy ember felé a tömegből.
Egy idő után a járókelők látták, hogy ő nem akar senkit megtaposni, így közelebb merészkedtek, és meg akarták érteni, hogy mit akar.
Ő ekkor, a jobb kezével a jobb füle felé mutatott. Nem értették, mit akarhat. Csalódott arcot vágott, és ismét megismételte a mozdulatot.
Ez így folyt egy darabig, míg egy gyerek rá nem jött.
Feloldotta a telefonját, és odaadta a szobornak.
Üzenetet küldött a városi tanácsnak, hogy jöjjenek már, takarítsák le őt, mert leszarták a madarak.
Volt egy szuperhős, akinek megvolt „a hátat fordítás ereje” (The power of walking away). Azaz, ha valakinek hátat fordított, az egyszerűen felszívódott.
Mikor elhagyta a feleségét, az egyszerűen eltűnt. Ahogy kilépett a házból, eltűnt a ház. Ahogy kilépett a kapun, eltűnt az egész udvar.
Az utolsó munkahelyét, mikor elhagyta – hiába rimánkodtak neki, hogy ne tegye –, eltűnt egy egész irodaház.
Rengeteg nője volt – nem azért, mert ezek nagyon szerették, vagy szerelmesek voltak belé –, hanem mert egyszerűen rettegtek attól, hogy egy nap talán megszűnnek létezni.
Valahol félúton járhatott az autópálya alagútjában, mikor hirtelen kialudtak az autópálya fényei.
Nem zavartatta magát – még megtörténik ilyen –, folytatta az útját. Az autó fényszórói jól működtek, lehetett látni az utat így is.
Egy idő után valami nagyon gyanús kezdett lenni. Autó sem elölről, sem hátulról nem világított, és az alagutat is rég el kellett volna már hagynia. Már kezdett nyugtalan lenni.
Még ment egy órát. Ez már nem volt rendjén. Megfordult az autóval az ellenkező irányba – lesz, ami lesz –, megindult visszafelé, teljes gázzal.
Normális körülmények között úgy kb. 20 perc alatt át lehetett hajtani az alagúton normál sebességgel, most viszont teljes gázzal egy órán át vezetett, és az alagút vége sehol.
A rádió az működött. Nézi a telefonját. Nincs térerő. Mi történhet?
Megáll, kiszáll az autóból. Járkál fel és le, nézegeti a telefonját, továbbra sincs jel. Megnéz egy vészkijáratot. Zárva. Visszaül, és ismét elindul az ellenkező irányba az autóval.
Így telt el még vagy hat óra. Száguldozott az autóval hol az egyik, hol a másik irányba, addig, amíg belátta, hogy ezzel nem megy semmire. Megállította az autót, és várt, hátha jön egy másik jármű, de hiába, órákig semmi nem jött.
Furcsa módon éhes nem lett, a szája sem száradt ki, üríteni sem kellett. A hőmérséklet az alagútban optimális volt. A telefonja továbbra sem működött. Újraindította, de ugyanaz a mese. Nagyon fáradt volt, így gondolta, alszik egyet, s majd meglátja.
Másnap ismét száguldozott egész nap az autóval, de semmi nem változott: az alagútnak vége nem volt, autók nem jöttek, ő nem volt éhes, szomjas, a telefon és az elektromos autó is eddig le kellett volna merüljön – de nem tette.
Az új ruhaszárítót elhelyezte a szobában, majd kiterítette a vizes ruhákat rá.
Másnap, mikor megyen, hogy nézze, száradtak-e meg a ruhák, azt látja, hogy nem a víz párolgott el, hanem, mintha a ruhák tették volna ugyanezt.
Ruhák nem voltak, csak helyettük a pára a levegőben. Kiszellőzteti a szobát, összecsukja a ruhaszárítót, és viszi is vissza a nagyboltba.
Magyarázza, mi a helyzet. Ez a ruhaszárító el van romolva.
Nem hisznek neki, de azért megígérik, hogy kipróbálják ők is. Másnap jöjjön vissza, mikorra a próbaruhák megszáradtak.
Másnap megy. Bocsánatot kérnek, hogy igenis, az ő ruhájuk is eltűnt. A ruhaszárító el van romolva. Adnak egy másikat, és a ruhákat is kifizetik, mert az ő hibájuk.
Felteríti a ruhákat. Másnap benyitna a szobába, de nincs szobája! Ott van a ruhaszárító, de valahogy elpárolgott a szobája.
Felhívja a nagyboltot, jöjjenek, mert nagy baj van.
Jönnek a boltosok. Hüledeznek. Elpárolgott szobát még nem láttak. Jön a biztosító. Az is csak csóválja a fejét, de hívja a rendőrséget, hogy nem-e biztosítási csalás folyik itt.
A rendőrség is csak hüledez.
A nagyboltosok elviszik a ruhaszárítót. Ezt is ki kell cserélni, de mielőtt adnak egy másikat, megígérik, hogy előre kipróbálják - a saját kárukat is megkockáztatva - az új ruhaszárítót.
Jön egy alkalmazott. Kiterít valami nedves rongyokat, és várnak másnapig.
Nézik a ruhaszárítót, a rongyok szárazak, hívják is a vevőt. Jön is a ruhaszárítóért. Hívják hangosbemondón az alkalmazottat, aki kipróbálta a szárítót, mondjon vagy két szót. Az alkalmazott sehol. Telefonon is hívják. Nem válaszol. Biztos a mosdóban van.
Nem baj.
A vevő elviszi a ruhaszárítót, és kiteríti a ruhákat. Másnap nincs, aki megnézze, hogy száradtak-e meg a ruhák, mert nincs meg a vevő. Elpárolgott. Vagy valami.
Eltelik egy év. A Földön már nincsenek sem ruhák, sem szobák, sem emberek.
Csak használhatatlan ruhaszárítók.