A fogaskerékbolt

Minden férfi tudja, hogy hiányzik – vagy hiányzott, jó esetben – egy kereke.

Ő is tudta ezt, és el is ment a fogaskerékboltba, hogy vásároljon egyet. Mondja a boltosnak, hogy mit akar, mire ez:

– A fogaskerék, amit vásárolni fog, az pontosan összehangolva kell működnie a fejében lévő fogaskerékkel, vagy lánccal – mert azt is elfogadott. Azaz, ha a fogaskereket, amit elvisz, összepárosítjuk a fejében lévővel, akkor annak működnie kell, mikor mozgásba hozzák.

Majd folytatta:

– De vigyázzon, ha kiválaszt egy fogaskereket, ami nem talál a fejében lévővel, akkor már addig nem engedjük ki az üzletből, amíg egy jó fogaskereket nem talál.

Vevőnk gondolkozik egy darabig.

– Fogaskerék a fejemben? Nekem nincs semmi ilyesmi.

– Az nagy baj – válaszolja a boltos –, annélkül nehéz lesz elhagynia a boltot.

– De azért megnézhetem a választékot? Csak hogy tudjam, miről van szó.

– Igen. Addig, amíg nem választott – vagy pedig jól választott –, elhagyhatja a boltot.

Vevőnk belépik a bolt raktárába. Elképesztő, amit ott lát.

Rengeteg benn rekedt, kétségbeesett férfi. Egyesek jönnek a fogaskerekekkel, de nem engedik ki őket. Mások pedig ülnek a földön, fogaskerekekkel játszanak. Megint mások pedig most haltak meg: viszik őket eltemetni.

Több hektáron polcokon rengeteg fogaskerék! Minden méretben. A milliméter töredékétől, méteresekig, fa-, műanyag-, fém-, nemesfém-, ötvözetfogaskerekek. Laposak, henger alakúak, kónikusak, teljesen furcsa alakú fogaskerekek.

Nagyon kívánja a fogaskereket. Végignéz vagy több száz darabot. Tetszik is neki jó néhány, de nem mer választani. A fejében el sem tud képzelni egy fogaskereket sem, nemhogy amihez ezek közül egy is találna.

Nem is választ. Hazamegy, és fel is adja.

Hónapok után ismét eszébe jut, hogy mégis kellene az a fogaskerék.

Odaül a számítógéphez, sok a szoftver, és nekilát fogaskereket tervezni. Hónapokon keresztül tervez, 3D-ben alakul is a kerék.

Mire kész van, nekilát bemagolni a pontos méreteit, szögeit, anyagösszetételét. Beletelik egy jó néhány hétbe, mire már fejből tud minden adatot. Ha álmából felrázzák, is újra tudná rajzolni az egész fogaskereket.

Visszamegy a boltba, hátra a raktárba. A polcokon ott a méretek, anyagösszetételek. Tudja már, mit keres, de így is vagy ezer fogaskerék közül választhat.

És választ is.

Ahogy elhagyja a boltot, a boltos mosolyog neki, és elköszönésképpen azt mondja:

– Idővel lehet, hogy a szerkezet akadozni fog majd, és lehet, hogy fogak is letörnek, de semmi baj: szeretettel várjuk vissza! Esetleg más fogaskeréktervvel a fejében.

A Dávid-szobor

A Szahara közepén egy meztelen férfi a dűnék között. Egy kisebb katonai helikopter köröz fölötte, míg a férfi, árnyékot vetve a jobb tenyerével a szemének, figyeli azt, ahogy leszáll, úgy hatvan méterre tőle.

Két katona, teljes felszerelésben, kiszáll a leállított helikopterből, és lehasal alája a sínek közé, az árnyékban, a férfit figyelve. A katonák fejkamerákkal vannak ellátva.

A férfi egy darabig figyeli őket, majd elveszi a tenyerét a szemétől, és mozdulatlanul, teljesen nyugodtan álldogál tovább.

ELSŐ KATONA: Mi van ezzel? Miért nem szalad felénk?

MÁSODIK KATONA: Biztos azt hiszi, délibábot lát, ebben a hőségben.

ELSŐ KATONA: Eddig teljesen összeéghetett. Mielőtt odamennénk hozzá, azonosítsuk be. Megkérdezem a központtól. (Majd rádión keresztül) Be tudod azonosítani ezt a férfit ott a dűnék között? Bekapcsoltuk a kamerákat.

(Egy női hang a rádión keresztül)

NŐI HANG: Egy perc… Olyan negyven százalékban, ahogy innen látni lehet, annak a terrorista csoportnak a tagja, amelyiknek a nevét nem ejtjük ki.

MÁSODIK KATONA: MI?! Azok az embertelen szemétládák! Hagyjuk itt meghalni. Húzzunk el a picsába innen.

ELSŐ KATONA: Az ilyenek nem érdemelnek meg ilyen halált. Szétlövöm a tökeit, és csak azután hagyjuk itt.

(Az első katona veszi a távcsöves puskát és céloz.)

MÁSODIK KATONA: (kezét ráteszi az első katona puskájára, hogy az ne tudjon célozni, majd lőni) Várj! (Majd a rádióba) Ez teljesen biztos?

NŐI HANG: Mondtam, hogy negyven százalék. Az nem teljesen biztos.

ELSŐ KATONA: (Egy kis gondolkozás után) Igazad van. Mit is keresne itt egy terrorista? Az is meglehet… Hm. Lehet, hogy elkapták az egyik beépített emberünket, és büntetésből kihozták ide megrohadni? (Majd a rádióba) Meg tudod mondani, hogy egy beépített emberünk-e ez?

NŐI HANG: Az még legalább négy óra. Engedélyt kell kérjek hozzá.

MÁSODIK KATONA: Addig én itt nem várok. Nem lehet bírni ezt a hőséget és homokot.

NŐI HANG: Mióta felszálltatok, történt valami a hadnaggyal.

A KÉT KATONA: Micsoda?

NŐI HANG: A könyvelőnőnk azt mondta, hogy a hadnagy olyan, mint egy nagy darab büdös és friss tehénfos. Ezt direkt neki a szemébe! (Kacag. A katonák meglepődve hallgatnak.)

ELSŐ KATONA: Ahogy a hadnagyot ismerem, ezt biztos nem hagyta megtorlatlanul.

NŐI HANG: (kacagva) Dehogynem hagyta. Mikor kérdőre vonta a könyvelőnőt, az azt mondta, hogy nem is mondott rosszat, sőt. (kacag)

(A két katona tanácstalanul hallgat.)

NŐI HANG: Azt mondta, hogy a férfi olyan kell legyen, mint a friss és büdös, nagy tehénfos, mert akkor vonzza a legtöbb legyet. Ha már nem olyan nagy, friss vagy büdös, akkor már kevesebb legyet vonz be, vagy egyet sem… (most már mind hahotáznak) Tudjátok, a hadnagy az nagy nőcsábász, és nem csak azt tudja.

KATONÁK: Igen-igen. Tudjuk.

(Még egy darabig hahotáznak, majd elcsendesednek.)

ELSŐ KATONA: Mit csinálunk ezzel a Dávid-szoborral? Szerintem már nincs mit tenni. Menjünk oda hozzá, kérdezzük meg tőle, hogy mi a helyzet.

MÁSODIK KATONA: S ha egy beépített emberünk az, és büntetésből tették ide, csapdának? Meglehet, hogy körbeaknázták a területet, annak az esetére, ha valaki meg akarná menteni.

ELSŐ KATONA: Ne hülyéskedj. Senki nem hülye, hogy aknákat rakna ezekre a dűnékre. Ettől a finom homoktól egykettőre eltemetődnének. Csak pazarlás lenne az egész.

MÁSODIK KATONA: Igaz. Gyere, menjünk hozzá. Viszek egy lepedőt neki. A hőséget sem, és őt sem bírom már nézni tovább.

NŐI HANG: Na ne! Akartam látni. Nem néz ki rosszul… Mindenesetre ne kapcsoljátok ki a kamerát. Én is akarom látni, hallani, hogy mit mond.

(A katonák kiszállnak a helikopter alól, kivesznek a helikopterből egy lepedőt, majd odamennek a férfihoz.)

ELSŐ KATONA: Helló.

FÉRFI: Helló.

ELSŐ KATONA: Jól van?

FÉRFI: Nem. Egyáltalán nem. Borzalmasan éget a nap, és a finom homok is telerakta minden nyílásomat. Tele a szám, szemem, fülem.

MÁSODIK KATONA: Ahhoz képest egész nyugodtan álldogál itt.

FÉRFI: Nincs egyebet, mit tegyek. Inkább nyugodtan álldogálok itt, minthogy szélmalmok ellen harcoljak.

ELSŐ KATONA: Hogy kerül ide?

FÉRFI: Taxival.

A KATONÁK ÉS A NŐI HANG: Taxival?! Maga most hülyéskedik itt velünk.

FÉRFI: Nem hülyéskedek. Itt aprópénzért a Holdra is felvinnék az embert, ha lenne űrhajójuk.

ELSŐ KATONA: S a ruhái?

FÉRFI: A taxisofőr visszavitte a szállodámba.

ELSŐ KATONA: A taxisofőr maga után jön?

FÉRFI: (egy pillanatnyi gondolkozás után) Nem. Nem beszéltem vele erről.

MÁSODIK KATONA: Maga meghalni jött ide?

FÉRFI: Nem. Valamiért biztos voltam benne, hogy nem fogok itt meghalni.

MÁSODIK KATONA: Gondolta, mi visszük el? Mi nem vagyunk taxisok.

FÉRFI: Tudom. Csak tudtam, hogy nem fogok itt meghalni.

ELSŐ KATONA: Itt ez a lepedő. Tekerje magára. Nem bírom így látni.

(Átadja a lepedőt. A férfi tekergeti magára.)

FÉRFI: Köszönöm. Van egy kérdésem. Maguk az előbb rajtam nevettek ott a helikopternél?

MÁSODIK KATONA: Nem. A hadnagyot nevettük.

FÉRFI: A hadnagyot?

MÁSODIK KATONA: Igen. (Nevetni kezd) Valaki azt mondta rá, hogy ő olyan, mint egy nagy, friss, büdös tehénfos.

FÉRFI: (nevet, de látszik, hogy nem érti) Azt nevetem, ahogy maga nevet. Mi ebben a szórakoztató?

NŐI HANG: Tudja, az a férfi a jobb, amelyik a több legyet – azaz nőt, és nemcsak – bevonzza. Ha nagy, friss és büdös, akkor többet. Ha már száraz, szaga sincs, akkor keveset, vagy egyet sem. Ha odatéved valamelyik légy is, hamar továbbvándorol egy másik szarhoz.

(Mind nevetnek. Egy idő után elhallgatnak.)

FÉRFI: Száraz tehénfos… Ez érdekes. (Majd hirtelen hisztérikus nevetésben tör ki.) Nem hiszem el! Ez nem lehet igaz! (Hisztérikusan nevet)

(Most a katonák nevetnek azon, ahogy ez a férfi nevet, de nem értik a helyzetet.)

ELSŐ KATONA: Mondja meg már, mit nevet úgy? A hadnagyot?

FÉRFI: Nem. (Tovább nevet) Tudják, miért vagyok itt?

MIND: Nem. Pont arra vagyunk kíváncsiak.

FÉRFI: Összevesztem a csajommal, és azt mondtam neki, hogy inkább kiülök a sivatag közepébe, és elszáradok, mint hogy vele üljek.

(A nő kényszeresen felnevet a rádión.)

Világvége történet: A képlet

 

A babakocsi

Megvolt a jól megfizetett munkahelye és hobbija is. Szabadidejében egy képleten dolgozott, sokszor éjszakákon, hétvégéken át.

Került egy barátnője, aki majd a felesége lett. Lassan-lassan, egy idő után a felesége kritizálni kezdte a képlet miatt: hogy nem vesz részt a házimunkákban, és hogy a képlet úgysem lesz jó semmire – akkor sem, ha befejezi, akkor sem, ha nem..

Az elején nem nagyon érdekelte, mit mond a felesége, szabadidejében folytatta a képlet kidolgozását, de idővel közben engedett is neki, abbahagyva a számolgatást, részt véve a házimunkában.

Megszületett az első gyerek. A felesége egyre többet követelőzött. Hagyja már abba azt a nyavalyás képletet, vigye ki a gyereket a babakocsival sétálni.

Évek teltek el, megszületett még két gyermeke, s ő már nem csak babakocsikat tologatott, hanem főzött, mosott, takarított. A képlettel már nem is nagyon foglalkozott.

Hazajött fáradtan, a képlettel ki tudta volna kapcsolni magát, de ott volt a sok házimunka. Sokszor elgondolkozott, hogy miért csak neki nincs magára ideje, miközben a feleségének van ideje telefonon, tévé előtt, barátnőkkel, vagy ki tudja kivel tölteni az időt.

És eljött a sokak számára meglepő pillanat: a felesége beadta a válópert.

 – Miért akarsz válni?

 – Azért mert meguntalak.

 – De én majdnem mindent megtettem, amire kértél.

 – Tudom, de már nem tudok veled élni. Ennyi.

Összeomlott egy világ benne, annak ellenére, hogy valahol mélyen örvendett az egésznek. Ott volt neki a képlet. Foglalkozhat azzal most.

Egy-két évet dolgozott is rajta, addig, amíg került neki egy egyedülálló anya, két kisgyerekkel, akit feleségül is vett.

És kezdődött minden elölről. Egy darabig tartotta a frontot a követelésekkel szemben, de miután megszületett a harmadik közös gyerekük, néhány év múlva észrevette magát, hogy ugyanott van, ahol az első feleségével volt. Rengeteg munka és házimunka. A képlet sehol.

Ugyanaz a sablon: ez a felesége is elvált tőle ugyanazzal a szöveggel.

Értetlenkedett egy darabig. A sok gyerektartás mellett egyedül maradt. Most is ott volt menedéknek a képlet. Dolgozott is rajta még két évet, addig, amíg be nem fejezte.

Ekkor minden híradó arról kezdett szólni, hogy még néhány hónap, és jön a világvége.

Nézi a híreket, és nem hisz a fülének és a szemének. A képlet megoldaná a helyzetet. Ki lehetne kerülni vele a világvégét!

Elküldi a hatóságoknak a képletet. Jön is vissza a válasz. A képlet nagyon jó: meg is lehetne vele menteni a világot, de már túl késő: legalább egy év kellene ahhoz, hogy azt alkalmazni tudják a gyakorlatban.

Az alkoholista

Elterjed a híre, hogy még valakinek rajta kívül sokáig ott volt a világmentő képlet a fejében, és ő is csak most sikerült azt befejeznie.

Mindkettőjüket meghívják egy interjúra. Mi akadályozta meg őket abban, hogy hamarabb elkészüljenek azzal?

– Én szívesen dolgoztam volna rajta, de az egyik feleségem sem hagyta. Mostanában mindkettővel beszéltem, hogy miért akadályoztak benne. Erre azt felelték – megvetéssel –, hogy nem kellett volna hallgassak rájuk, kellett volna csinálnom azt, amit szerettem, nem számolva a következményekkel. Hát végül is… Így visszanézve teljesen igazuk van.

 – S magával mi a helyzet? – kérdezi a riporter a másik feltalálót,  – Én úgy tudom, maga örökké egyedül élt.

 – Bajtársammal ellentétben, én túl szabad voltam. Ittam, szórakoztam, összevissza nőztem, kurváztam.

 Ezzel nem is lett volna baj, ha ezt úgy egyensúlyozom, hogy képlet nyolcvan százalék, és húsz a többi. Sajnos idővel a hedonisztikus életmód lett a nyolcvan százalék vagy több, míg a képlettel való foglalkozás lecsökkent húsz, tíz, vagy közben, sőt, zéró százalékra is.

Schrödinger macskája

Az interjút látva rengeteg férfi a világon magára zárta az ajtót, és – Schrödinger macskájához hasonlóan – kvantumállapotba került.

Egyszerre éltek és haltak, bámulták a plafont és a földet, rágódtak és szorongtak, dühöngtek, önmarcangolást végeztek, hisztérikusan nevettek.

Mint ahogy a neutrinók pörgésének nincs kvantumállapota (állandóan balos), úgy nekik is megvolt egy ilyen közös állapot:

Tudták, hogy elárulták önmagukat, és velük együtt a világegyetemet.

A repülő kiskutya

„Repül a kiskutya, ki tudja hol áll meg, ki tudja hol áll meg, kit hogyan talál meg.”

Itt a kiskutya szavat lehet tetszőlegesen helyettesíteni kutyuskával vagy a kutyuli szóval. Malomkővel is lehetne, de az a mai világban nem lenne hiteles.

Történetünk főhőse nem is volt hős – nem mint az, aki malomkővel dobálózott – csak egy egyszerű ember, mikor rátalált egy tömzsi, rövid szőrű, úgy negyven centi magas elhagyatott, látszólag megvert kiskutyára valahol egy mező közepén a város mellett.

Megsajnálta, ahogy látta, hogy nyüszít, felemelte, berakta az autója hátsó ülésére, és indult is hazafelé. Útközben megállt egy állatbolt­nál, vásárolt egy eb-heverőt, egy kiskutyajátékot, egy nyakörvet és kutyaeledelt. Soha nem volt még kutyája, nem is szeretett volna egyet a tömbházlakásba, de ha már így alakult, akkor miért ne? Lesz egy kutyusa. Jejj!

Otthon lefektette a kutyát a heverőre, elébe rakott tejet és eledelt, majd leült a gép elé, hogy olvasgasson a kutyákról. Hogy kell idomítani, bánni velük.

Egy óra olvasgatás után megy, hogy megnézze a kiskutyát. Az lábon – mint akinek semmi baja – jóízűen habzsolja a tejet és a kutyaeledelt.

Na. Mi a fene? Ez jó hamar helyrejött. Odamegy, hogy megsimogassa, de a kutya morogni kezd. Na. Mi van? Békén hagyja. Biztos a kutya még nem ismeri, azért morog.

Másnap felteszi a nyakörvet a kutyára, és viszi le sétálni. Alkalmazni akarja a kutyasétáltatási technikát, amit a tegnap tanult.

Valami baj van ezzel a kutyával. Ahogy sétáltatja, a kutya csak rá morog, őt ugatja, senki vagy semmi mást. Sőt, más embereknek, kutyáknak meg csóválja is a farkát. Egy járókelő meg is kérdezi:

– Ez a maga kutyája? Hogy nevelte meg?

– A tegnap találtam, valahol a réten, és hazavittem – magyarázkodik zavartan.

– Hát… Ezt akkor inkább hagyja hátra valahol. Ennek valami baja van magával. – csóválja a fejét a járókelő.

Hm. Nem rossz ötlet. Úgyis szégyellne sétálni vele többet. Leszedi a nyakörvet a kutyáról, és faképnél is akarja hagyni. Hogy hogy, hogy nem, a kutya utána szalad a lépcsőházba, fel a lépcsőkön, és besurran az ajtaján.

Ez van. Hátha helyrejön. Ki tudja…

Másnap, mikor megy munkába, a kutya veszettül ugatja. Mikor hazajön, ugyanúgy. Leül a számítógép elé, a kutya ugat. Nem is tud játszani. Már a lakásban sehol nem tud meglenni. A kutya szalad utána és ugat. Támadja, elölről-hátulról.

Mi bajod van? Kérdezgeti, becézgeti, de semmi nem változik. Veszi a seprűt, hogy kergesse ki a kutyát a lakásból. Sehogy nem sikerül. Csak seprűzés és eszeveszett ugatás.

Következő nap ugyanaz a mese. Mikor megy el, a kutya ugat, mikor jön, ugyanaz. Ha leül bárhova pihenni vagy kikapcsolódni, a kutya csak ugat. Ilyenek lehetnek a kutyák? Azok sokkal hűségesebbek. Szomorúak, mikor az ember nélkülük elhagyja a lakást, és nagyon örvendenek, mikor a gazdi hazajött vagy sétáltatni viszi őket.

Ezzel a kutyával biztos valami baj van.

Reggel fontos gyűlése lenne. Fehér kosztümöt vesz, és indulna is a munkába. A kiskutya jön, ugat, és beleharap a lábába, felhasítva a fehér kosztümnadrágot.

Elhagyja a lakást, felhívja a főnökét, halasszák el azt a fontos gyűlést úgy két órával, míg rendezi a baját. A főnök hitetlenkedik, és fényképet kér. Küld is egyet a telefonról. Rendben van. Két óra haladék.

Ahogy letette a telefont, elöntötte a méreg. Istenesen káromkodott, de ahogy észrevette, hogy káromkodik, énekelni kezdett, hogy dühét másféleképpen levezesse.

– La-la-la-la-la-la. Repül a kiskutya, ki tudja…

Elszaladt egy boltba, vásárolt halászgumicsizmát és két hegesztőkesztyűt, és sietett is haza.

– … ki tudja hol áll meg. Kit hogyan talál meg… La-la-la-la-la-la.

Az ajtó előtt felhúzta a csizmákat és a kesztyűket, és belépett a lakásba.

A kurta jött is feléje, veszettül ugatva. Harapta volna is a gumicsizmát. Ő belerúgott a kutyába, s az repült is, mint egy futball-labda, neki a falnak.

Ő pedig káromkodik, majd énekel:

– Reeepüül a kíííískutya… Kii tuuudja hol áll meg…

A kutya lepattan a falról a földre, felugrik és ismét támad. Ő ismét rúgott volna egyet bele, de a kutya kikerüli a rúgást. Majd villámgyorsan lehajol, és megfogja azt a szélső két lábától.

– Na most! Mi lesz? Ha-ha. Repül a kiskutya, ki tudja hol áll meg? Ki tudja…

– Kellett neked ugatás és harapás. Most ugass és harapj!

Nyitva az ablak. Éneklés közben meglóbálja a kutyát, és kidobja a második emeletről.

– Reeepül a kiskutya… – énekli önelégült vigyorral. 

Kinéz az ablakon. Látja, hogy a kutya leesik az út közepére. Egy nagy fék. Egy autó majd elütötte a kutyát. Az autóvezető ijedten kiszáll és felnéz rá. Kiabálna is rá, hogy hogy képzeli, mit csinál, hívni fogja a rendőrséget, de a kutya felugrik, és letámadja az autóvezetőt. Az hamar visszaül a kocsiba. A kutya egy darabig körbeugatja az autót, majd uzsgyi, szalad vissza a lépcsőház felé.

– Mi?! Vissza akarsz ide jönni?! – s már siet is le a lépcsőkön, amennyire a gumicsizma engedte. – Nem repültél már eleget? Futballozok majd egyet veled – káromkodik.

– … Kit hogyan talál meg… He-he.

Kinyitja a lépcsőház ajtaját. Szaladna is be a kutya, de ő most jól céloz. Telibe találja a kutyát a csizma orrával. A kutya az repül vagy hét métert.

És most szalad a kutya felé, hogy még egyet belerúgjon.

A kutya még egyszer támadna, de mikor látja azt a feldühödött, éneklő embert, ami közeledik, mint egy gumicsizmás tank, végre komolyan veszi a dolgot, és elszalad a szeme világába.

Szaladna utána, de nem bírja a csizma.

Megállott, nézelődött egy darabig. Várta, hátha visszajön az a dög. Még szívesen futballozott volna vele egy darabig.

Hazafelé a lépcsőházban leszólította egy szomszéd:

– Maga hova sétál itt fehér kosztümben, halászgumicsizmával és hegesztőkesztyűvel?

– A vízügynél dolgozom. Alacsony az Olt szintje. Hidrogénpalackokat vittünk oda, és összehegesztettük a levegő oxigénjével, hogy növeljük a hozamát. – felelte komolyan.

– Na! – A szomszéd felnevetett, és folytatta az útját.

Hónapok múlva is, séta közben, mikor tömbházlakásból kutyaugatást hallott, figyelte az ablakokat, hogy tanított-e meg más is kutyát repülni? Nem. Még eddig nem tapasztalt ilyet.

Egy nap, ugyanígy séta közben, egy dudálás, és egy autó megáll mellette, és kiszáll belőle az autóvezető, aki elé a kutyát lehajította.

Ebből baj lesz. De nem. Az autóvezető hozzászólott.

– Emlékszem magára. Maga dobta le a kutyát a második emeletről.

– Igen…

– A menhelyen dolgozom, és behozták oda azt az ebet. Mondom, hogy tudja. Ha érdekli.

– Nem nagyon, de mi lett vele, ha már itt tartunk?

– Hm. Egy darabig ott ugatott, de most már nincs ott valamiért. Gondolom, elaltatták, széttépték a többi kutyák, vagy pedig valahogy elmenekült. Nem hiszem, hogy örökbe vette volna valaki.

– Na. Ebből sokat nem tudtam meg, de köszi – feleli a főhősünk (ha egyáltalán hősnek lehet nevezni valakit, aki kutyákat dobál ki az ablakon).

Kezet fogtak, elköszöntek, és folytatták útjukat.

A szavazat

A szavazófülkében kinyitja a szavazólapot, és látja, hogy csak egyetlen név szerepel rajta, egy téglalapban, akire szavazhat. Elkacagja magát, és el is hagyja a fülkét:

– Ne tessék haragudni, szerintem ezt a szavazólapot hibásan nyomtatták ki. Csak egy név szerepel rajta.
– Nem. Nem hibás. Ez így van rendben.
– Hogy-hogy?! – kérdezi meglepetten. – Én úgy tudtam, hogy hét jelölt kellene, hogy legyen.
– Mikor nézett, olvasott utoljára híreket? – kérdeznek vissza.
– Hm... Úgy két hete körülbelül.

Felnevetnek:

– Azóta sok minden történt. Túl sok minden…
– Mi történhetett két hét alatt? Mi lett a többi hat jelölttel?
– Hát… – válaszolnak habozva – kettőt letartóztattak korrupcióért, egyet megmérgeztek, egy kiszökött az emeletről, egyet pedig valami motorbiciklisek gépfegyverekkel nyírtak ki.

Gondolkozik, majd kérdez:

– S a hatodik? Ez eddig csak öt.
– Ja, igen. Az egyiknek éjjel álmában elvágta a felesége a torkát.

Jól van. Visszamegy a fülkébe – még soha nem hagyott ki szavazatot, és érvénytelen szavazatot sem adott le eddig – és rárakja a pecsétet a téglalap közepébe.

Reggelre kész a szavazatszámlálás: alacsony a részvétel: csak egyetlen egy érvényes szavazat! És az csak az övé lehet!

A jelölt a leadott érvényes szavazatok száz százalékával nyert. Es most beszédet mond:

„Száz százalékkal nyertem! A Nép döntött, és a döntésével nem lehet szembemenni. A Nép akarata az szent, és engedelmeskednem kell neki.

Ahogy egy hét múlva beiktatnak, munkához is látok.

Egy: Az internetet megadóztatom, és erősen korlátozom. Fiataljainkból az internet tudattalanokat nevelt, és a felnőtteket agymossa. A Nép akarata az, hogy csak minőségi internettartalomhoz férhessünk hozzá. Nem akarjuk, hogy korrupt elméjű állampolgáraink legyenek.

Kettő: Aki a Nép ellen van, az hazaáruló. Bevezetem a halálbüntetést, mert a hazaárulásért nem járhat más, csak halál! A kormányt egy teljes összefogású pártrendszer vezeti majd. Aki ellenáll ennek – azaz ellenzék akar lenni – az a Nép akarata ellen van. S az hazaáruló!

Három: Az alkotmányt azt módosítsuk úgy, hogy a Nép akaratát tükrözze.

A Nép a legfelső bíró! Legyen meg a Nép akarata!”

Nézi lerökönyödve a beszédet – persze arról semmi szó, hogy csak egy érvényes szavazaton függött az egész –, és rájön, hogy ő nem erre szavazott.

Ő egy elnökre szavazott. Egy elnöknek meg kellene, hogy legyen egy jól meghatározott munkaköri hatásköre. Határokkal. Korlátokkal. Egy elnök tulajdonképpen egy állami alkalmazott. Több felelősségge van, de a lényeg ugyanaz.

Ha a szavazatával most nem élnének túl, akkor nem is lenne olyan nagy a baj, mert a határok be vannak tartva. Akkor nem csúsznának el ennyire a dolgok, akkor sem, ha például egy szellemileg sérültre szavaz is.

Ez így már nem lesz jó.

Pakolt, és emigrált.

Az aláírás

A reggeli veszekedés után, ahogy beért a munkába, már várta a titkárnője egy aláírnivaló papírral. Még a veszekedés járt a fejében, rá sem nézett a papírra, csak úgy hamar aláfirkantotta.

Látott a titkárnőn egy fura mosolyt, akart is szólni neki, hogy jöjjön vissza, olvassa el, mit is írt alá, de valamiért nem tette.

Két nap múlva nyolc rendőr jött kiabálva. Megbilincselték kezeit-lábait, szájkosarat is húztak a fejére, és kezdődött a kihallgatás:

– Ezt maga írta alá. Hogy tehetett ilyesmit?! Ekkora szörnyűséget…

Fátyolosan látta a világot, mintha részeg lett volna.

– Én nem figyeltem oda, mikor aláírtam. Csak úgy aláfirkantottam.

– Ilyen rémséggel, kegyetlenséggel életemben nem találkoztam. És más sem, szerintem. Vigyék innét ezt a csótányt!

Rángatták ki és be. Az utcán már tüntetők. Hajigálták mindenfélével. A rendőrség alig bírta visszatartani őket, hogy nehogy meglincseljék. Rajtuk is látszott, hogy szívesen átengednék a tömeg haragjának.

Gyorsított eljárással a bíróságra vitték. Az ügyvédei visszautasították az ügyet, mondván, hogy ők igenis minden hájjal meg vannak kenve, de ez nekik is sok.

A bíró kirendelt egy szolgálatos védőt, aki egy egyedülálló nő volt, két gyerekkel. Mikor megnézte az iratot, könyörögni kezdett a bírónak, hogy válasszon mást. A bíró mondta, hogy nem lehet – ha nem vállalja be, elveszítheti az ügyvédi állását. A nő rimánkodott, majd elájult.

Erre ő azt mondta: Nem kell ügyvéd. Boldogul egyedül is.

A kábultságban arra gondolt: tényleg. Aláírt valamit. Más is ír alá hitelt, házasságit, biztosítást, befektetést — sokszor több tíz oldalt, amit senki sem olvas át részletesen. Belecsempészhetnek akármit. Ő most itt ül a bíróságon, és ki tudja, mi lesz. Egy hülye papírért.

Felszólal az ügyész:

– Ilyen leírhatatlan rémtett… Senki nem látott ilyet. Milyen bizonyíték kell még?! Szívesen kérném az azonnali kivégzést, de a törvény nem engedi – csak az életfogytiglant.

A teremben mindenkin látszik a megvetés, az undor. Hívják tanúnak a feleségét. Vele veszekedett, mielőtt aláírta a papírt.

Nem is lepi meg: a felesége lehordja mindennek, hogy mennyire elcseszte az életét, és ezután szégyenben kell élnie.

Nézi a feleségét. Mintha valaki ezer idegen lenne. Ha ennyire rossz volt vele, akkor miért nem hagyta már el?! Persze, ezt már lebeszélték: jól jött neki az anyagi biztonság, így kihasználta a jólétet.

Kérdezik: van-e kérdése a feleségéhez. Mit kérdezzen? Mit változtatna az egész? De azért megkérdezi a bírót:

– Ha a feleségem írta volna alá ugyanezt a papírt, ugyanígy bántak volna vele is? Életfogytiglant kértek volna neki is? Elvégre nő-férfi egyenjogúság van.

– Nem. Persze hogy nem. Hogy kérdezhet ilyet?! Az ilyenért a nők nem kapnak semmit.

– Hogy-hogy?

Nem válaszolnak. Mintha nyilvánvaló lenne a válasz.

Az ügyész elmondja a végbeszédet. Történelmi összehasonlítást sem tud adni, de kéri a könyörtelen büntetést. Beszél a felelősségről. Ő gondolkozik: tényleg? Hogy vállalhatta be a házasságot, meg ezt a munkahelyet, meg egyebeket, ha ilyen óriási a felelősség?!

Gyorsított az eljárás. Jön a döntés öt perc múlva. Négyszeres életfogytiglan!

Kábult. Rángatják át a tömegen a furgonba. Valakik kiabálják:

– Úgyis meghalsz ma, te szerencsétlen!

Betaszigálják a börtöncellába. Van ott hat rab, akik furcsán némák. Várják, hogy elmenjenek az őrök.

Ahogy elmentek, letámadják. Leverik a földre háttal. Minden végtagját rögzíti egy-egy rab, az egyik rugdossa. Az utolsó rab mutatja neki a papír másolatát, amit aláírt, majd ledobja a földre. Odatérdel a feje fölé, befogja az orrát és a száját.

Ő vergődik. A végét járja. Átfut az agyán élete története.

Most már tiszta neki is: csak két-három esemény volt az életében, amit ha másképp dönt, teljesen más útra tudta volna terelni az életét. Gyávaságból nem tette. Belemanipulálták.

Utolsó percében meglátja az aláírt papír tükörképét a cella elválasztó üvegén:

“!trémagam ik kollá meN”

A pszichopata

 

Egy lerobbant autó az út szélén. Egy nő integet. Megáll egy autó, és kiszáll belőle egy férfi. A nőhöz megy.

NŐ: Jaj, de jó, hogy végre megáll valaki!

FÉRFI: Jó napot! Miben segíthetek?

NŐ: Már majdnem két napja vagyok itt. A legközelebbi város úgy négy óra autóval. Nincs vizem sem. Tudna adni egy kis vizet, kérem?

FÉRFI: Meglátjuk.

NŐ: Meglátjuk?

FÉRFI: Igen. Meglátjuk. Maga nagyon szép.

NŐ: (Meglepődve, defenzíven) Köszönöm.

FÉRFI: Oldja fel, és adja ide a telefonját. Ígérem, visszaadom, miután végeztünk.

NŐ: Hogy is gondolja? Dehogy adom oda magának!

FÉRFI: Ha nem adja ide, már itt sem vagyok.

NŐ: Nem adom oda.

(A férfi visszaindul az autójához. A nő utána szalad.)

NŐ: Miért mondta: „Miután végeztünk”? Mit akar vele tenni?

FÉRFI: Meglátja.

(A nő feloldja a telefont, és odaadja a férfinak.)

NŐ: Tessék.

(A férfi elveszi a telefont, látszólag megnyit egy appot, nézegeti egy darabig.)

FÉRFI: Maga hallott a nácikról?

NŐ: Igen. Hallottam. Miért kérdi?

FÉRFI: A kivégzőtáborokban játszottak egy olyan játékot, hogy felraktak egy lécet egy adott magasságba, és átsétáltatták a rabokat alatta. A raboknak ki kellett húzniuk magukat. Aki átfért a léc alatt, azt küldték a gázkamrába. A többi meg egyelőre életben maradt.

(Egy perc hallgatás. A nő csóválja a fejét.)

FÉRFI: Nézegetem, milyen szűrőket rakott be a társkereső appjába. Lássuk csak: magasság… Igen. Itt már egyszer engem kivégzett. Pontosan úgy, mint a nácik. Ha jól kihúzom magam, akkor is a léc alá kerülök. Hajszín… Itt már kétszer ölt meg engemet. Szakáll… plusz egy. Tetoválás, beszélt nyelvek. IQ-teszt? Hallja? Nem is nézegetem tovább. Biztos vagy tíz szűrőt most elbuktam. Úgy veszem, hogy engemet vagy tízszer megölt. Miért segítenék magának? Maga olyan, mint egy sorozatgyilkos.

NŐ: Miért öltem volna meg magát? Maga tetszik nekem.

FÉRFI: A filterek szerint nem. És hiába mondja, hogy tetszem, és teszi ezeket a csábító mozdulatokat, már rég nem dőlök be ezeknek a manipulációknak.

NŐ: A szűrőket örökké állítgatom. Tudja, nagy a csábítás, mert nagy a választék.

FÉRFI: Paradox of choice.

NŐ: Igen, a választék paradoxona. Maga okos.

FÉRFI: Nem okos vagyok, hanem hülye, hogy még nem hagytam itt. Nekem olyan van, hogy a senki sem választ paradoxona. Ha egy ilyen társkeresőre fellépek, kb. úgy két hetente jön egy visszajelzés. Ezek is olyan nőszemélyek, hogy Isten őrizzen. Csak attól, hogy visszajeleztek, lemegy az önértékelésem úgy két ponttal.

(Egy kis csend. A nőn látszik, hogy ideges, tanácstalan.)

NŐ: Miért csinálja ezt? Legyen emberséges. Segítsenek úgy rajtam, mint egy rászorulón. Képzelje azt, hogy férfi vagyok.

(A férfi elkacagja magát.)

FÉRFI: Maga túl szép ahhoz, hogy férfinak nézzem. Annyira akarok emberséges lenni, mint a maga filterei. Azok emberségesek, maga szerint?

NŐ: Mondtam már. Csak játszok a filterekkel. Egyszer így állítom be őket, máskor úgy.

FÉRFI: S a férfiakkal is játszik?

(A nő hallgat.)

FÉRFI: Gondolom, igen. Meg sem kérdezem, hány férfival volt… Most egyedül van. Miért nem kért segítséget tőlük?

NŐ: Távol vannak. Nem veszik fel a telefont, az üzenetekre sem válaszol egyik sem.

FÉRFI: S ez meglepi?

NŐ: Igen! Meglep! Ha ez érdekli. Kérem, fejezzük be ezt a hülye játszmát. Nagyon szomjas vagyok, és valahogy el kellene érjek a legközelebbi településhez, hogy megoldjam a problémát az autómmal.

FÉRFI: Adok még esélyt. Lám csak, megnézem, milyen fényképeket rakott fel a netre… Lám csak… Van tízezer követője? Az nem semmi.

(Ránéz a nőre, majd határozottan.)

FÉRFI: Vetkőzzön le!

NŐ: Dehogy vetkőzöm! Mit képzel? Inkább húzzon el innen, és meg se lássam többet!

FÉRFI: Milyen heves valaki… Itt a majdnem meztelen fotóit megosztotta idegenekkel, akiket, gondolom, nem is ismer. Engem már jobban ismer, mint sokat ezek közül, és ki van akadva ezen.

(A nő nézi, majd vetkőzni kezd. A férfi int.)

FÉRFI: Kérem, ne tegye. Csak tesztelgetem magát.

(A nő leáll.)

NŐ: Menjen a francba.

FÉRFI: Lám csak… Nézzem meg a videóit, amiket megosztott… „Utálom a férfiakat”… „Egyedül sokkal szebb az élet”… „Jobb az erdőben egy medvével, mint egy férfival”… Igen, ezt én is hallottam, hogy mondogatják a nők.

(Visszaadja a telefont.)

FÉRFI: Tudja mit, szépségem? Itt hagyom magát. Magamra vagyok kíváncsi, lesz-e lelkiismeret-furdalásom, ha elmegyek. Kíváncsi vagyok, milyen ez az érzés, mert soha nem csináltam ilyet.

(Elindul az autó felé. A nő utána szalad, rimánkodva.)

NŐ: Kérem, ne tegye! Meg is halhatok itt. Könyörgök!

(A férfi ellöki magától, beül az autójába, és elhajt. A nő lerogy az úttestre, egy darabig sírdogál, majd abbahagyja, és visszasétál az autójához. Tanácstalanul járkál.)

(Egy kis idő múlva a férfi visszajön az autóval. Megfordul.)

NŐ: Mégis visszajött? Most is valami játékot akar velem játszani?

FÉRFI: Pakoljon be az autóba. Elviszem az első településig.

(A férfi kinyitja a csomagtartót. A nő gyorsan cuccol, és átpakol.)

NŐ: Most már adjon egy kis vizet, kérem.

FÉRFI: Én is elfelejtettem hozni, de még négy órát kibír víz nélkül.

NŐ: Tényleg nincs vize?

FÉRFI: Komolyan nincs.

(Beülnek az autóba.)

NŐ: Nagyon szomjas vagyok, és kérnék magától valamit, ha megengedi. Az autóban vezetés közben el lehet intézni…

(A férfi gondolkozik, mint aki nem érti. Majd kapcsol. Azon gondolkozik most, hogy belemegy-e. Elkacagja magát.)

FÉRFI: Rendben.

(Elhajtanak.)