A reggeli veszekedés után, ahogy beért a munkába, már várta a titkárnője egy aláírnivaló papírral. Még a veszekedés járt a fejében, rá sem nézett a papírra, csak úgy hamar aláfirkantotta.
Látott a titkárnőn egy fura mosolyt, akart is szólni neki, hogy jöjjön vissza, olvassa el, mit is írt alá, de valamiért nem tette.
Két nap múlva nyolc rendőr jött kiabálva. Megbilincselték kezeit-lábait, szájkosarat is húztak a fejére, és kezdődött a kihallgatás:
– Ezt maga írta alá. Hogy tehetett ilyesmit?! Ekkora szörnyűséget…
Fátyolosan látta a világot, mintha részeg lett volna.
– Én nem figyeltem oda, mikor aláírtam. Csak úgy aláfirkantottam.
– Ilyen rémséggel, kegyetlenséggel életemben nem találkoztam. És más sem, szerintem. Vigyék innét ezt a csótányt!
Rángatták ki és be. Az utcán már tüntetők. Hajigálták mindenfélével. A rendőrség alig bírta visszatartani őket, hogy nehogy meglincseljék. Rajtuk is látszott, hogy szívesen átengednék a tömeg haragjának.
Gyorsított eljárással a bíróságra vitték. Az ügyvédei visszautasították az ügyet, mondván, hogy ők igenis minden hájjal meg vannak kenve, de ez nekik is sok.
A bíró kirendelt egy szolgálatos védőt, aki egy egyedülálló nő volt, két gyerekkel. Mikor megnézte az iratot, könyörögni kezdett a bírónak, hogy válasszon mást. A bíró mondta, hogy nem lehet – ha nem vállalja be, elveszítheti az ügyvédi állását. A nő rimánkodott, majd elájult.
Erre ő azt mondta: Nem kell ügyvéd. Boldogul egyedül is.
A kábultságban arra gondolt: tényleg. Aláírt valamit. Más is ír alá hitelt, házasságit, biztosítást, befektetést — sokszor több tíz oldalt, amit senki sem olvas át részletesen. Belecsempészhetnek akármit. Ő most itt ül a bíróságon, és ki tudja, mi lesz. Egy hülye papírért.
Felszólal az ügyész:
– Ilyen leírhatatlan rémtett… Senki nem látott ilyet. Milyen bizonyíték kell még?! Szívesen kérném az azonnali kivégzést, de a törvény nem engedi – csak az életfogytiglant.
A teremben mindenkin látszik a megvetés, az undor. Hívják tanúnak a feleségét. Vele veszekedett, mielőtt aláírta a papírt.
Nem is lepi meg: a felesége lehordja mindennek, hogy mennyire elcseszte az életét, és ezután szégyenben kell élnie.
Nézi a feleségét. Mintha valaki ezer idegen lenne. Ha ennyire rossz volt vele, akkor miért nem hagyta már el?! Persze, ezt már lebeszélték: jól jött neki az anyagi biztonság, így kihasználta a jólétet.
Kérdezik: van-e kérdése a feleségéhez. Mit kérdezzen? Mit változtatna az egész? De azért megkérdezi a bírót:
– Ha a feleségem írta volna alá ugyanezt a papírt, ugyanígy bántak volna vele is? Életfogytiglant kértek volna neki is? Elvégre nő-férfi egyenjogúság van.
– Nem. Persze hogy nem. Hogy kérdezhet ilyet?! Az ilyenért a nők nem kapnak semmit.
– Hogy-hogy?
Nem válaszolnak. Mintha nyilvánvaló lenne a válasz.
Az ügyész elmondja a végbeszédet. Történelmi összehasonlítást sem tud adni, de kéri a könyörtelen büntetést. Beszél a felelősségről. Ő gondolkozik: tényleg? Hogy vállalhatta be a házasságot, meg ezt a munkahelyet, meg egyebeket, ha ilyen óriási a felelősség?!
Gyorsított az eljárás. Jön a döntés öt perc múlva. Négyszeres életfogytiglan!
Kábult. Rángatják át a tömegen a furgonba. Valakik kiabálják:
– Úgyis meghalsz ma, te szerencsétlen!
Betaszigálják a börtöncellába. Van ott hat rab, akik furcsán némák. Várják, hogy elmenjenek az őrök.
Ahogy elmentek, letámadják. Leverik a földre háttal. Minden végtagját rögzíti egy-egy rab, az egyik rugdossa. Az utolsó rab mutatja neki a papír másolatát, amit aláírt, majd ledobja a földre. Odatérdel a feje fölé, befogja az orrát és a száját.
Ő vergődik. A végét járja. Átfut az agyán élete története.
Most már tiszta neki is: csak két-három esemény volt az életében, amit ha másképp dönt, teljesen más útra tudta volna terelni az életét. Gyávaságból nem tette. Belemanipulálták.
Utolsó percében meglátja az aláírt papír tükörképét a cella elválasztó üvegén:
“!trémagam ik kollá meN”