„Repül a kiskutya, ki tudja hol áll meg, ki tudja hol áll meg, kit hogyan talál meg.”
Itt a kiskutya szavat lehet tetszőlegesen helyettesíteni kutyuskával vagy a kutyuli szóval. Malomkővel is lehetne, de az a mai világban nem lenne hiteles.
Történetünk főhőse nem is volt hős – nem mint az, aki malomkővel dobálózott – csak egy egyszerű ember, mikor rátalált egy tömzsi, rövid szőrű, úgy negyven centi magas elhagyatott, látszólag megvert kiskutyára valahol egy mező közepén a város mellett.
Megsajnálta, ahogy látta, hogy nyüszít, felemelte, berakta az autója hátsó ülésére, és indult is hazafelé. Útközben megállt egy állatboltnál, vásárolt egy eb-heverőt, egy kiskutyajátékot, egy nyakörvet és kutyaeledelt. Soha nem volt még kutyája, nem is szeretett volna egyet a tömbházlakásba, de ha már így alakult, akkor miért ne? Lesz egy kutyusa. Jejj!
Otthon lefektette a kutyát a heverőre, elébe rakott tejet és eledelt, majd leült a gép elé, hogy olvasgasson a kutyákról. Hogy kell idomítani, bánni velük.
Egy óra olvasgatás után megy, hogy megnézze a kiskutyát. Az lábon – mint akinek semmi baja – jóízűen habzsolja a tejet és a kutyaeledelt.
Na. Mi a fene? Ez jó hamar helyrejött. Odamegy, hogy megsimogassa, de a kutya morogni kezd. Na. Mi van? Békén hagyja. Biztos a kutya még nem ismeri, azért morog.
Másnap felteszi a nyakörvet a kutyára, és viszi le sétálni. Alkalmazni akarja a kutyasétáltatási technikát, amit a tegnap tanult.
Valami baj van ezzel a kutyával. Ahogy sétáltatja, a kutya csak rá morog, őt ugatja, senki vagy semmi mást. Sőt, más embereknek, kutyáknak meg csóválja is a farkát. Egy járókelő meg is kérdezi:
– Ez a maga kutyája? Hogy nevelte meg?
– A tegnap találtam, valahol a réten, és hazavittem – magyarázkodik zavartan.
– Hát… Ezt akkor inkább hagyja hátra valahol. Ennek valami baja van magával. – csóválja a fejét a járókelő.
Hm. Nem rossz ötlet. Leszedi a nyakörvet a kutyáról, és faképnél is akarja hagyni. Hogy hogy, hogy nem, a kutya utána szalad a lépcsőházba, fel a lépcsőkön, és besurran az ajtaján.
Ez van. Hátha helyrejön. Ki tudja…
Másnap, mikor megy munkába, a kutya veszettül ugatja. Mikor hazajön, ugyanúgy. Leül a számítógép elé, a kutya ugat. Nem is tud játszani. Már a lakásban sehol nem tud meglenni. A kutya szalad utána és ugat. Támadja, elölről-hátulról.
Mi bajod van? Kérdezgeti, becézgeti, de semmi nem változik. Veszi a seprűt, hogy kergesse ki a kutyát a lakásból. Sehogy nem sikerül. Csak seprűzés és eszeveszett ugatás.
Következő nap ugyanaz a mese. Mikor megy el, a kutya ugat, mikor jön, ugyanaz. Ha leül bárhova pihenni vagy kikapcsolódni, a kutya csak ugat. Ilyenek lehetnek a kutyák? Azok sokkal hűségesebbek. Szomorúak, mikor az ember nélkülük elhagyja a lakást, és nagyon örvendenek, mikor a gazdi hazajött vagy sétáltatni viszi őket.
Ezzel a kutyával biztos valami baj van.
Reggel fontos gyűlése lenne. Fehér kosztümöt vesz, és indulna is a munkába. A kiskutya jön, ugat, és beleharap a lábába, felhasítva a fehér kosztümkabátot.
Elhagyja a lakást, felhívja a főnökét, halasszák el azt a fontos gyűlést úgy két órával, míg rendezi a baját. A főnök hitetlenkedik, és fényképet kér. Küld is egyet a telefonról. Rendben van. Két óra haladék.
Ahogy letette a telefont, elöntötte a méreg. Istenesen káromkodott, de ahogy észrevette, hogy káromkodik, énekelni kezdett, hogy dühét másféleképpen levezesse.
– La-la-la-la-la-la. Repül a kiskutya, ki tudja…
Elszaladt egy boltba, vásárolt halászgumicsizmát és két hegesztőkesztyűt, és sietett is haza.
– … ki tudja hol áll meg. Kit hogyan talál meg… La-la-la-la-la-la.
Az ajtó előtt felhúzta a csizmákat és a kesztyűket, és belépett a lakásba.
A kurta jött is feléje, veszettül ugatva. Harapta volna is a gumicsizmát. Ő belerúgott a kutyába, s az repült is, mint egy futball-labda, neki a falnak.
Ő pedig káromkodik, majd énekel:
– Reeepüül a kíííískutya… Kii tuuudja hol áll meg…
A kutya lepattan a falról a földre, felugrik és ismét támad. Ő ismét rúgott volna egyet bele, de a kutya kikerüli a rúgást. Majd villámgyorsan lehajol, és megfogja azt a szélső két lábától.
– Na most! Mi lesz? Ha-ha. Repül a kiskutya, ki tudja hol áll meg? Ki tudja…
– Kellett neked ugatás és harapás. Most ugass és harapj!
Nyitva az ablak. Éneklés közben meglóbálja a kutyát, és kidobja a második emeletről.
– Reeepül a kiskutya… – énekli önelégült vigyorral.
Kinéz az ablakon. Látja, hogy a kutya leesik az út közepére. Egy nagy fék. Egy autó majd elütötte a kutyát. Az autóvezető ijedten kiszáll és felnéz rá. Kiabálna is rá, hogy hogy képzeli, mit csinál, hívni fogja a rendőrséget, de a kutya felugrik, és letámadja az autóvezetőt. Az hamar visszaül a kocsiba. A kutya egy darabig körbeugatja az autót, majd uzsgyi, szalad vissza a lépcsőház felé.
– Mi?! Vissza akarsz ide jönni?! – s már siet is le a lépcsőkön, amennyire a gumicsizma engedte. – Nem repültél már eleget? Futballozok majd egyet veled – káromkodik.
– … Kit hogyan talál meg… He-he.
Kinyitja a lépcsőház ajtaját. Szaladna is be a kutya, de ő most jól céloz. Telibe találja a kutyát a csizma orrával. A kutya az repül vagy hét métert.
És most szalad a kutya felé, hogy még egyet belerúgjon.
A kutya még egyszer támadna, de mikor látja azt a feldühödött, éneklő embert, ami közeledik, mint egy gumicsizmás tank, végre komolyan veszi a dolgot, és elszalad a szeme világába.
Szaladna utána, de nem bírja a csizma.
Megállott, nézelődött egy darabig. Várta, hátha visszajön az a dög. Még szívesen futballozott volna vele egy darabig.
Hazafelé a lépcsőházban leszólította egy szomszéd:
– Maga hova sétál itt fehér kosztümben, halászgumicsizmával és hegesztőkesztyűvel?
– A vízügynél dolgozom. Alacsony az Olt szintje. Hidrogénpalackokat vittünk oda, és összehegesztettük a levegő oxigénjével, hogy növeljük a hozamát. – felelte komolyan.
– Na! – A szomszéd felnevetett, és folytatta az útját.
Hónapok múlva is, séta közben, mikor tömbházlakásból kutyaugatást hallott, figyelte az ablakokat, hogy tanított-e meg más is kutyát repülni? Nem. Még eddig nem tapasztalt ilyet.
Egy nap, ugyanígy séta közben, egy dudálás, és egy autó megáll mellette, és kiszáll belőle az autóvezető, aki elé a kutyát lehajította.
Ebből baj lesz. De nem. Az autóvezető hozzászólott.
– Emlékszem magára. Maga dobta le a kutyát a második emeletről.
– Igen…
– A menhelyen dolgozom, és behozták oda azt az ebet. Mondom, hogy tudja. Ha érdekli.
– Nem nagyon, de mi lett vele, ha már itt tartunk?
– Hm. Egy darabig ott ugatott, de most már nincs ott valamiért. Gondolom, elaltatták, széttépték a többi kutyák, vagy pedig valahogy elmenekült. Nem hiszem, hogy örökbe vette volna valaki.
– Na. Ebből sokat nem tudtam meg, de köszi – feleli a főhősünk (ha egyáltalán hősnek lehet nevezni valakit, aki kutyákat dobál ki az ablakon).
Kezet fognak, elköszönnek, és folytatják útjukat.