A szerszámosláda

Valahol félúton járhatott az autópálya alagútjában, mikor hirtelen kialudtak az autópálya fényei.

Nem zavartatta magát – még megtörténik ilyen –, folytatta az útját. Az autó fényszórói jól működtek, lehetett látni az utat így is.

Egy idő után valami nagyon gyanús kezdett lenni. Autó sem elölről, sem hátulról nem világított, és az alagutat is rég el kellett volna már hagynia. Már kezdett nyugtalan lenni.

Még ment egy órát. Ez már nem volt rendjén. Megfordult az autóval az ellenkező irányba – lesz, ami lesz –, megindult visszafelé, teljes gázzal.

Normális körülmények között úgy kb. 20 perc alatt át lehetett hajtani az alagúton normál sebességgel, most viszont teljes gázzal egy órán át vezetett, és az alagút vége sehol.

A rádió az működött. Nézi a telefonját. Nincs térerő. Mi történhet?

Megáll, kiszáll az autóból. Járkál fel és le, nézegeti a telefonját, továbbra sincs jel. Megnéz egy vészkijáratot. Zárva. Visszaül, és ismét elindul az ellenkező irányba az autóval.

Így telt el még vagy hat óra. Száguldozott az autóval hol az egyik, hol a másik irányba, addig, amíg belátta, hogy ezzel nem megy semmire. Megállította az autót, és várt, hátha jön egy másik jármű, de hiába, órákig semmi nem jött.

Furcsa módon éhes nem lett, a szája sem száradt ki, üríteni sem kellett. A hőmérséklet az alagútban optimális volt. A telefonja továbbra sem működött. Újraindította, de ugyanaz a mese. Nagyon fáradt volt, így gondolta, alszik egyet, s majd meglátja.

Másnap ismét száguldozott egész nap az autóval, de semmi nem változott: az alagútnak vége nem volt, autók nem jöttek, ő nem volt éhes, szomjas, a telefon és az elektromos autó is eddig le kellett volna merüljön – de nem tette.

Megállította az autót, és eldöntötte, többet nem vezet össze-vissza. Megnézett néhány vészkijáratot, de nem lehetett nyitni egyet sem. Hallgatta a rádiót, mondanak-e valamit – de csak a megszokott tények. Fura alagutakról semmi hír.

Gondolt egyet, s levetkőzött pucérra, elkezdett szökdécselni, kiabálni, énekelni, káromkodni, szaladni jobbra-balra az autó körül. Majd, úgy ahogy volt, elkezdett szaladni az alagút egyik irányába, be a sötétségbe. Kiabált, szaladt, meg-megállt, majd újra szaladt, addig, amíg már alig látta az autótól jövő fényt. Nem félt, hogy valami gödörbe belelép, mert gödröket nem látott, mikor az autóval száguldozott. Lefeküdt a földre, és elaludt. A hőmérséklet az jó volt. Továbbra sem volt éhes vagy szomjas, úgyhogy jól kipihente magát.

Reggel ébredés után felült, gondolkozott egy kicsit, és visszaindult az autó irányába. Eldöntötte, hogy összetöri azt – úgysincs már szüksége rá. Most már nem szaladt - csak sétált, integetett a kezével, énekelt, közben káromkodott, mint aki bedilizett.

Odaér az autóhoz, nyitja a csomagtartót, hogy vegye ki a szerelővasat vagy az emelőt - de ott egy szerszámosláda van, vagy öt pár munkáskesztyűvel. Ezeket nem ő tette be, nem is nagyon ért a szereléshez – esetleg egyszer-kétszer csapot ha javított, vagy szeget ütött el életében.

Csóválja a fejét. Körbekiabál, hogy ott van-e az a valaki, aki a csomagtartójába ezeket a dolgokat betette. Persze, semmi válasz.

Alsónadrágot húz, majd cipőt is felvesz, és nekilát szétszerelni az autót.

Egy napjába telik, mire valahogy kiszereli a székeket. A csavarokat, alkatrészeket az aszfaltra rakja le egymás mellé, majd nekilát, és szétszereli a székeket is, a huzatokat is leszedi.

Nem lesz így jó. Ezeket vissza is kell valahogy szerelnie. Mindent újrarendez, előveszi a fényképezőgépet, mindent lefotóz, a kütyüvel a földön, megnyitja a jegyzetelő appot, és oda is beír néhány jegyzetet. Mindent szétszed, ami szétszedhető, és mindent szép sorjában elhelyez az aszfalton.

Három hónapjába telik, mire teljesen szétszereli az autót. Az autó apró darabokban, katonásan felsorakoztatva az aszfalton. Lefényképezve. Lejegyzetelve. Mindent még egyszer újraellenőrzött. Nem maradt-e egy olyan alkatrész, amit tovább lehet bontani. Már nem volt.

Az appja, telefonja továbbra sem merült le, ő sem volt éhes vagy szomjas. Az autó ugyan már nem világított, de az akkuja még biztosan tele volt.

És nekilátott összerakni az autót.

Hiába a sok jegyzetelés, fényképezés, a sok keresgélés az alkatrészek között idegölő volt. Ez azonban sokkal nehezebbnek bizonyult: három hónapjába telt, mire összerakta. Beleült, száguldott vele egy darabig, kiszállt, örömében tapsolt, dicsérte magát.

Majd ismét nekilátott szétszerelni azt.

Három év alatt sikerült majdnem százszor szétszerelnie és összeraknia az autót. Most már három nap alatt sikerült neki ez. Ez tartotta életben. Az első években még feltette a kérdést magának: Ez a pokol? Majd pedig: Ez a mennyország? Aztán már nem kérdezősködött. Csak szerelte és rakta össze az autót.

Miután egyszer így összerakta az autót, és beleült, hogy egy próbát tegyen, kigyúltak a fények az alagútban. Nagyon megijedt, de nem állt meg. Úgy öt perc múlva kinn is volt, de meg kellett álljon, annyira sértette a fény a szemét.

Majd elment a legközelebbi városba, az utcán ruhákat vásárolt, miután az autó mellett felöltözött, mert addig csak alsónadrág volt rajta, kibérelt egy motelszobát, lezuhanyzott, majd elautózott a legközelebbi autószerelőhöz.

Megkérdezi, hogy ki a tulajdonosa vagy tulajdonosai a műhelynek. Azt felelik, hogy ez egy hálózat, és igenis csak egy tulajdonosa van. Beszélhetne vele? Akár részesedést a cégből? Erre persze kinevetik. Gúnyosan rá is kérdeznek: legalább tud-e autót szerelni?

Szétnéz. Van itt elég hely. Szétszerelem és összerakom az autómat. Kacagják. Persze. Szabad a vásár!

S nekilát szétszerelni az autót...

A szerelők még hasonlót nem láttak. Nem úgy tartotta a szerszámokat, mint más, nem úgy guggolt, nem úgy feküdt. Az autó pedig mintha magától omlott volna darabokra. És hogy ennyire szétszedni?! Erre senki nem számított, és nem is várták el tőle.

Összegyűl az egész munkásgárda, már nem szolgálnak ki senkit. Letaglózva nézik a csodát. A szerelőműhely egyik kameráját átkapcsolják élő közvetítésre. Nézzétek, mert ilyen nincs! Ez az ember varázsol! Nem lehet igaz! Hogy rendszerezi az alkatrészeket, csavarokat a földön! Ez az autó magától bomlik!

A tulajdonos repülőre ül, és jön, hogy lássa a csodát. A világon rengeteg szerelőműhely bezár, és nézik, kommentelik az autó szétszedését, mint egy focimeccset.

A nehezebb daraboknál akarnak segíteni neki, de int: ne segítsenek. A térdével, kezével olyan ügyességgel teszi át azokat is az egyik helyről a másikra, hogy az emberek nem bírják ki üdvrivalgás nélkül.

Lassan dolgozik, de fény van, ezért sokkal gyorsabban megy neki, mint az alagútban.

Most már szomjas, éhes is. Kér is innivalót, szendvicset. Hoznak örömmel. Szóba akarnak állni vele, de int, nem akar most beszélni.

Miután befejezte, újrakezdi a munkát. A tulajdonos is megérkezett. Áll és képed.

Ő most szereli szét a rádiót, több mint száz apró darabra. Ilyet még a tulajdonos – sőt, egy autószerelő – sem vállal be!

Reggel volt, mikor idejött, most már kezd sötétedni. Most már szereli össze az autót. Ahogy az autó széthullott, most ugyanúgy épül újra. Mint egy jól sikerült animációban, ahol szétbomlik, összerakódik egy akármilyen szerkezet. De itt volt egy ember, és sokkal részletesebben csinálta.

Éjfél lett, mire befejezte. Fényszórókat hoztak neki, nem kellett vakut használnia.

Beült a kocsiba, és elhajtott. Mindenki megrémült, hogy nem jön vissza. Ezt meg kellett volna ünnepelni.

De visszajön. Csak kipróbálta az autót.

Nagy örvendezés, ölelkezés, tapsolás, mint a filmeken. Reggelig ment a buli. Élő közvetítésben.

Mondanom sem kell, hány társulási ajánlatot kapott a világ minden részéről.

Nem tudni, szerette-e az autószerelést, de most már értett hozzá.
Hála az alagútnak, és a szerszámosládának.