A távolsági busz egyik hátsó ülésén, az ablak mellett ült. Mérgesen és rágódva. Az agya tele volt kérdésekkel, fiktív válaszokkal:
„Miért történt ez? Mit tudtam volna tenni? Ja, igen… de már késő. De mégis…? Ha még egyszer ebbe a helyzetbe kerülök, akkor majd… de nem üthetem meg… megmondom… de mit mondjak?”
Ült, kívülről nézve nyugodtan. Látszólag kifelé nézett az ablakon, de valójában nem figyelt semmire. Csak kattogott az agya.
Aztán egy pillanatban a busz fékezett, kinyíltak az ajtók. Hirtelen kiabálás támadt, kérdések röpködtek, az utasok sietve szálltak le. Valaki oldalról megérintette a vállát, és kiabált neki valamit – ő viszont nem figyelt. Visszarántotta a vállát, fenyegetően hátrapillantott a valakire, aki meghökkent, majd gyorsan leszállt a buszról.
Az utolsó, aki távozott, a sofőr volt. Hegesztőmozdulatokat imitálva hadonászott, próbált valamit magyarázni. Utasunk azonban csak egyetlen gondolatra tudott koncentrálni:
„Mit tehettem volna?... Hogy lehetek ekkora hülye? Ekkora balfaszságot…”
A busz teljesen kiürült.
Körülbelül fél perc múlva kezdett felfigyelni a külvilágra. Végre felfogta, hogy mindenki azt kiabálta körülötte:
„Le a buszról! Le a buszról!”
Rádöbbent, hogy menekülnie kellene. De már késő volt.
A busz hatalmas zajjal felrobbant.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése