Mit csinálhat egy disznó, akit behajtanak egy lakásba, és rácsukják az ajtót? Pontosan azt, amit a mi főhős disznónk is csinált. Egy darabig szaladgált körbe-körbe, hátha tud menekülni, de aztán feladta, és megpróbálta megszokni a helyzetet. A disznók nem értik a lakások működését, így körbejárnak, röfögnek, feltúrják a szőnyegeket, felmásznak az ágyakra, kanapéra, feldöntik a székeket, asztalokat, kidöntik a virágokat, megeszik azokat, összerágnak minden rághatót, nekiszaladnak a tükörnek – néha össze is törik azt. Itt-ott, ahol kényelmesebb, leheverednek, és elkezdik élvezni az életet.
Disznónk is bebarangolta a fürdőszobát, véletlenül megnyitotta a csapot, ivott belőle, de azt már nem tudta (vagy nem is akarta) elzárni. Kiment a konyhába, felborította a hűtőt, és mikor annak ajtaja kinyílt, felfalta, amit csak talált benne. Az éléskamrában leverte a polcokat, összetörte a befőttesüvegeket, kinyalta, kilakmározta a tartalmukat.
Az egyik ilyen heverészés után ismét a konyhába ment, és a nagy káosz közepette sikerült levernie a mikrohullámú sütőt. Belecsavarodott a kábelbe, és amikor próbálta kiszabadítani magát, nagy reccsenés hallatszott, szikrák pattantak, kialudtak a fények, és disznónk – mintha áramütés érte volna – felsikított, majd kiszaladt a ház bejárati ajtaján, keresztül az udvaron, egészen az utcáig. (Úgy tűnik, az ajtó ekkor már nyitva volt.)
Megállt, visszafordult, egy darabig állt ott, majd – mintha bosszúból – hármat röfögött a ház felé, mintha az a ház értette volna a röfögést. Mivel nem jött reakció, elindult visszafelé, de csak az udvarig jutott. Már nem mert visszamenni a házba. Egy kicsit szaglászott még körülötte, túrt, röfögött, aztán elindult, és többé vissza sem nézett.
Kint az utcákon tágas volt a hely, volt hol túrnia, röfögni, heverészni. Valamiért azonban vonzották a házak, így kipróbált még vagy négyet, amelyeknek nyitva volt valamennyire az ajtaja. Ezekbe bement, de nem mert rögtön a konyhába menni élelemért, inkább óvatosan körbejárta a szobákat, leheveredett, figyelte, jön-e valami zaj a konyha felől. Így lassan-lassan erőt vett magán, és bement a konyhába.
Most már ki tudta nyitni a hűtőt anélkül, hogy felborítaná, de sem ott, sem a konyhában, még a pincében sem talált ennivalót. Vagy ha talált is, az már számára is (és ez nagy szó, mert a disznók mindent megesznek) ehetetlenül romlott volt.
Mind a négy házból csalódottan kellett távoznia. Kettőbe még visszatért, hátha hibázott, és valamit mégis elnézett, de a helyzet nem változott. A másik kettőt már meg sem próbálta.
Úgy tűnt, lemondott a házakról, és kint keresett egy jó pityókaföldet, almafák
kal, murkokkal, hagymával. Rágcsált, röfögött, heverészett, mint aki végre újra szeret disznó lenni. Közben az agya – mint az embereké – feldolgozta az eseményeket. A múlt eseményei determinisztikusan, extrapolálva határozzák meg a jelent, és a jövőbeli viselkedést. Ezért nem minden disznó egyforma. Attól függően, hogyan nevelik őket, lehetnek agresszívek, félénkek, barátságosak vagy bátrak. A legelején minden disznó bátor, kíváncsi. Ha valamilyen okból megfenyítik vagy verik őket, akkor agresszívvá válnak. Ha ez folytatódik, és éheztetik őket, akkor félénkké és visszahúzódóvá lesznek. Ellenben, ha szeretgetik őket, jól táplálják, akkor bátran nevelik ki magukat. (Vajon az embernél is így van ez?)Disznónk viselkedését most a házakkal szembeni tapasztalata, és különösen a konyhával való kapcsolata határozta meg. A disznók gondolkodnak, de nincs öntudatuk. Döntéseik öntudatlan logikából születnek, miközben táplálkoznak, heverésznek vagy alszanak. (Hm. Vajon az embernél is így van ez?)
Disznónk esetében két kimenetel jöhetett szóba: vagy soha többé nem megy be házba, mert úgyis csalódnia kell, vagy ha bemegy, akkor nem húzza az időt, nem tapogatja ki a terepet, hanem egyenesen a konyhába, az éléskamrába vagy a pincébe megy. Ne húzza feleslegesen az időt. (Ilyet már csinált, de nem tudta ezt a gondolatmenetet felidézni.)
Végül megszületett az öntudatlan döntés: ha bemegy egy házba, akkor egyenesen az élelemhez tart. Nem szőnyegek, nem szobák, nem fürdőszobák. Így, ha csalódik is, gyorsabban mehet tovább a következő házhoz. Ehhez azonban bátorság kell. Ha belegondolunk – ez felvilágosodás. Egy disznónak több nem is kell. (Vajon az embernél is így van ez?)
Fölállt a pityókaföldről, és elindult, hogy új házat keressen. Meg is látott egyet, amelynek nyitva volt az ajtaja. Elindult felé, de egy kis idő múlva megállt. Talán azon gondolkodott: döntés ide vagy oda, ha valami baj történik odabenn, akkor itt hagy egy jó pityókaföldet, almákkal, hagymákkal és murkokkal együtt. A ház csalogató volt, mert ott talán érdekesebb kaja is lehet, és kényelmesebb bent, mint kint.
Itt, az izgalom közepette, teszek egy kis kitérőt. Az elbeszélésem címe eredetileg az lett volna, hogy A disznó és a zongora, de nekem ez túl kontrasztosnak, klikkvadásznak tűnt. Miért a zongora?
Egyszer gondolkozzunk el azon, mi is az a zongora. De tényleg: mi az? Sokan úgy képzeljük el, hogy a földből nőtt ki. Csak ott van, és létezik. Nem látjuk az okát, hogy miért jelent meg. Ki találta ki? Milyen ötlet volt ennek az alapja? Miért volt egyáltalán szükség rá?
Ha megnézzük, ez egy óriási technikai vívmány. Mérnökök, mesterek sokasága dolgozott rajta, hogy megszülethessen. Közülük sokan nem is tudták, mi a kotta. Tényleg, mi a kotta? Ki találta fel?
A szerző fejében van egy dallam, ezt kottára teszi. Valaki más (vagy maga a szerző) eljátssza zongorán. Aztán valaki (vagy maga a szerző, vagy az előadó) meghallgatja. De vannak olyan esetek, hogy a kotta megírva, soha senki le nem játssza – csak a szerző veszi elő időnként, újraolvassa, csodálja, hogy "hej, mennyire jó darab ez!" Tehát sok esetben egy zongoradarabhoz nem is kell zongora.
Térjünk vissza disznónkhoz, ahogy ott áll a ház és a pityókaföld között, tétovázva, hogy megforduljon-e, vagy bemenjen a házba. Disznóéletre szóló döntés ez. Éppen hogy döntött volna, és indult volna el, valahonnan a távolból meghallotta a zongoraszót.
Megállt, a zene felé fordult, és figyelni kezdett.