A mozdonyvezető

 

Mielőtt a vadonatúj, majdnem futurista, modern vonat beért a bécsi állomásra, a kalauzok végigjárták azt, és tudatták az utasokkal, hogy a vonat öt órát fog állomásozni, mielőtt továbbmegy Párizs felé. Aki gondolja, elmehet city break-re, de ajánlják – nem kötelező –, hogy maradjanak a vonaton, mert a mozdonyvezető azt mondta, hogy egy életre szóló meglepetést tartogat a számukra.

Milyen meglepetést? A kalauzok sem tudják, de ismerik a mozdonyvezetőt: érdemes rá hallgatni.

A vonat megáll az állomáson, néhány utas, bizonytalanságában a fejét csóválva, leszáll, az ajtók becsukódnak, s akkor megtörténik az, amire senki sem várt.

A mozdonyvezető kisiklatja a vonatot, és nekivág Bécs utcáinak!

A vonaton kitör a pánik. Mindenki jajveszékel, és könyörög a kalauzoknak, hogy álljon le a vonat, szálljanak már le!

A kalauzok is ugyanúgy meg vannak ijedve, mint az utasok. Rádión hívják a mozdonyvezetőt. Az nem válaszol, de a vonat halad tovább az utcákon, mint akármilyen más jármű: betartja a közlekedési szabályokat, és közben sípol, nagy kalamajkát okozva odakinn.

Az utasok, a tanácstalan kalauzokkal együtt, egy idő után kezdenek lenyugodni. Szép ez a város, szó se róla.

De az mi ott? Mintha egy palota lenne… Az a Belvedere – magyarázzák a kalauzok –, valamikor egy magyar mágnás adta el Mária Teréziának. Hogyhogy eladta? Mária Terézia nem császárnő volt? De, igen. Az volt. S akkor miért nem vette el csak úgy? Miért kellett kifizetnie? Jó kérdés… Hm – csóválják a fejüket a kalauzok – biztos akkor is voltak valami jogi szabályok.

A vonat bemegy a palota udvarára, kerül egyet. A kalauzok magyarázzák, hogy benn Klimt-kiállítás van. A festményeit, vagy mik azok, régebben nagyon perverznek tartották. Körülbelül mint a keringőt. A mai világban már teljesen más a helyzet… A vonat elhagyja az udvart, és megy tovább az utcákon.

Kint nagy a zűrzavar. Az autók ijedten félrehúzódnak a vonat elől, a járókelők először rémülten, majd csodálkozva – látva, hogy belülről a vonat utasai már vidáman integetnek kifelé – figyelik a vonatot. Egyesek visszaintegetnek, mások pedig autókkal, biciklikkel követni kezdik azt.

A világon mindenhol breaking news: Egy vonat Bécs utcáin. Mit keres ott? Valami terrorista akció készül? Nem úgy tűnik… De tényleg, mi ez? Ilyet még senki nem látott.

Hűha! Az mi az? Mintha a fák kinőttek volna a polgárházak oldalából. És milyen színesek az épületoldalak, az utcák, a járdák. Az Hundertwasser. Egy építész? Azta hej… Teljesen kiüt a tájból. Milyen érdekes… Az utasok nem igazán tudják eldönteni, hogy ez szép látvány-e vagy nem, de hogy kreatív lehetett, az aki ezt megépítette, az biztos.

Sípol a vonat, és megy tovább. Utána a tömeg, szaladva, járművekkel, kamerákkal.

Na. Ezt az épületet már mindenki ismeri. Mindenhol ott Ferenc József és Sissi arcképe. Az a Ferenc József, aki elkezdte az első világháborút, és az a Sissi, aki a világ végére költözött, csak hogy ne lássa a férjét. A legenda mégis azt mondja, hogy szerette Ferenc Józsefet. Hát nem. Az akkori standard szerint nem. A mai standard szerint pedig az ilyenfajta dinamikát is már szerelemnek hívják.

A Schönbrunn. Az udvar tele turistákkal, már tudják, hogy jön egy vonat. A vonat jobbra elmegy az épület mellett a parkba, el a labirintusok mellett, ahonnan sietnének ki az emberek, hogy jobban lássák a vonatot, de sokan eltévednek.

Hátra a Minarethez, a szökőkút mellett jobbra, körbe, lefelé. Vissza az épület mellett. A kalauzok mutatják a Sissi Múzeumot. Most pedig az állatkertet nézzük meg.

Az állatkertet? Igen. Ott egy rozmár, jegesmedve, vízilovak, elefántok, zsiráfok… Van ott állat elég.

A vonat elhagyja az állatkertet. Merre fogunk menni? – érdeklődnek az utasok. Biztos a Szent István térre, de addig még van látnivaló.

Hű. Az úgy néz ki, mint amit az előbb láttunk. Pont olyan az épület. Az egy szemétégető: az is Hundertwasser.

Hogy van mit mutogatni az utasoknak, az biztos.

A vonat ér a placc közelébe, de már nem sípol: nehogy megijessze a lovakat a turistahintóknál.

A vonat megáll, kinyílnak az ajtók. A sok jókedvű utas leszáll, és kezdődik a magyarázkodás a járókelőkkel, turistákkal. Ez élmény. Ezt meg kell örökíteni. Jöhetnek a vonatos szelfik.

A hintós lovastaxisok veszekedni kezdenek a kalauzokkal. Mit keres itt a vonat? Ezután mindennapos járat lesz? Nehogy azt adja Isten! Elveszi akkor a kenyerünket. Mit csinálunk akkor a lovakkal, taxishintókkal? Hívják is a rendőrséget. Vagyis már nem kell őket hívni. Már ott is vannak.

Előszedik a kalauzokat: mit keres itt a vonat? Hát leparkolt. Leparkolt? Igen. Leparkolt. Ha leparkolt, akkor fizesse ki a parkolási díjat. És mellesleg: az állatkerttől is telefonáltak, hogy nem fizették ki a belépőt. Kifizetünk mindent – magyarázkodnak a kalauzok. – Mennyi lesz?

Mondják az árat. Ez nagyon drága, de felhívják a vasúttársaság vezetőségét. Azok habozás nélkül át is utalják az egész összeget.

Keresik a rendőrök a mozdonyvezetőt. A mozdonyvezető fülkéje nyitva. Ő sehol. Merre ment? Hol lehet? Biztos elment kávézni, és eszik is valamit.

Hogy néz ki? Keressük meg. A kalauzok magyaráznak, de nagy a tömeg. Végül nem állnak neki keresni.

Mennyit áll a vonat? Úgy két órát. Addig lehet nézelődni, fényképezkedni, meglátogatni a templomot, a kincstárat, a téli palotát, esetleg meginni egy kávét. Szabadfoglalkozás. Megkérik az utasokat, hogy ne késsen senki. A vonat nem vár.

A járókelők, turisták közül sokan kérlelik a kalauzokat, hogy adjanak jegyet nekik legalább az állomásig. Ők is akarnak vonatozni. Ki tudja, még mikor lesz rá ilyen alkalom.

Nagy a tolakodás mellettük, ahogy osztogatják a jegyeket. Különleges módon állóhelyeket is adnak. Azok is betelnek.

Eltelt a két óra. Sípol a vonat. Senki nem vette észre, mikor a mozdonyvezető felült, és magára csukta a mozdonyfülke ajtaját. A rendőrség kérdezne egy-két szót tőle, de már késő. Mindenki már a vonaton, az ajtók csukódnak, és már indul is. Most sem sípol, nehogy megijessze a lovakat.

Hát van mit látni. Ott van még a Rathaus, a torony, a Duna-sziget, az ENSZ épületei… Hogy milyen sorrendben látták ezeket és még egyebeket, azt már senki nem tudja. Nagy élmény Bécs utcáin vonatozni. De ezt már mondtam.

A vonat beér az állomásra, visszapattan a sínekre, az ideiglenes utasok hálálkodva leszállnak, és boldogan integetnek a tovább száguldó vonatnak.

A per.

Bécs helyi tanácsa perbe fogja a vasúttársaságot, az pedig felfüggeszti a mozdonyvezetőt.

A vasúttársaság a vádakra azzal védekezik, hogy kárt a városban nem tettek, lett egy élmény, sehol nem írja, hogy vonattal nem szabad a városban közlekedni. Mi több: azzal, hogy kifizettették az állatkerti látogatást és a parkolást, a városi tanács tulajdonképpen elismerte, hogy jogosan tartózkodott a városban a vonat.

A városi tanács visszavonja a pert, és a vasúttársaság behívatja a mozdonyvezetőt.

Elismerik, hogy más mozdonyvezető ilyenre nem képes. Nagy tehetsége van. Visszaadják az állását, és fizetésemelést is adnak – magyarázzák –, és ezután is – nem hivatalosan – tegyen egy-egy ilyen kitérőt más világvárosban is. Jót tesz ez a cégnek.

A mozdonyvezető gondolkodott egy darabig, majd kért egy üres papírt és egy golyóstollat, és beadta a felmondását.