A házőrző virág

Séta közben meglátott a földön egy furcsa műanyag virágot gyökerével. Úgy húsz centis lehetett. Milyen furcsa. Ki gyárt le egy műanyag virágot gyökerrel – nézegette.

Otthon letette az íróasztalára, és hetekig el is felejtette. Majd mikor átültette az egyik virágát, megmaradt valami földje, megvoltak az üres cserepei otthon, gondolt egyet: a földet belerakta a cserépbe, és beleültette a műanyag virágot. Még meg is locsolta. Gyökeres műanyagvirágról ki hallott még?

Nagy meglepetésére a műanyagnak hitt virág növekedni kezdett. Egy hónap múlva a gyökerei már feszítették szét a cserepet.

Nagyobb cserepet vett, és átültette azt.
A virág csak nőtt. Még nagyobb cserepet vett. Aztán az sem volt elég, mert már egy nagyobb cseber kellett hozzá.

Mikor a virág úgy körülbelül egy és fél méteresre nőtt, cserepestől együtt, hirtelen leállt a növése. Az ismerősök, akik felkeresték, furcsállták a műanyag virágát, de ő mélyen hallgatott arról, hogy ez nem teljesen az, aminek látszik. Igen. Műanyagból van, földbe ültetve, mert úgy, cserepestől, jobban néz ki. De azért minden hónapban legalább egyszer lefényképezte azt, hogy lássa, történik-e változás a növekedésben. Nem történt.

Egy éjszaka három rabló betört az ajtaján. Amikor felkelt az ágyból, le is teperték. Hiába rugdalózott, kapálózott, kiabálni is próbált. Betömték a száját, és hozzákötözték egy székhez.

Egy darabig keresgéltek a lakásban, majd megtalálták a széfét. Kérdezték a kódot. Mutassa el az ujjaival. Mutassa. Felnyitják. A széf üres.

— Minek tart valaki üres széfet? — kiabálnak rá. Nézegetik a telefonját és a számítógépét. Adja oda a PIN-kódokat. Mutassa el az ujjaival. Erre ő felmutatja mindkét lekötött keze középső ujjait.

— Mi?! Mit képzelsz? Add ide a kódokat, különben kinyírunk, mint egy kutyát. — kiabálnak rá. Ő megvonja a vállát.

Kínozzák egy darabig. Ő ordítana, de a szája tele van, szenved, de nem adja fel. Így is, úgy is kinyírnak, ez van.

Mikor látták, hogy semmire sem mennek vele, eldöntötték, hogy megölik. Vettek egy zacskót, hogy ráhúzzák a fejére, és hagyják levegő nélkül kimúlni.

A zacskót a fejére is teszik, de nincs idejük, hogy a nyakánál összeszorítsák, mert történik valami. A műanyagvirág három levele emberi hosszúságra nő, egyenként ráfonódik a három betörőre. Borzalmas ropogások hallatszanak, mint mikor csontokat préselnek, s majd, mikor csend lesz, a virág levelei visszahúzódnak és kinyílnak eredeti formájukat felvéve. A betörők sehol. A virág levelei megemésztették, eltüntették őket!

Most látta meg, hogy a kötelek el vannak vágva a kezén. Nem gondolkodik azon, hogy azokat a virág vágta-e el — biztosan igen —, hanem rémülten felkel, és kiszalad a szobából, maga után behajtva az ajtót.

Egy napjába telik, mire eldönti — egye fene —, bemegy a szobába. Ha a virág őt is megeszi, ez van, egyszer meg kell halni. Az elkerülhetetlen.

A virág ugyanúgy ott van, mint eddig. Csinál egy fotót róla, hasonlítgatja a régi képekkel. Semmi nem változott. Megemeli a cserepet. A súlya ugyanaz. Hogy lehet ez? Ha a virág megemésztett nyom nélkül három embert, akik összesen úgy kétszázötven kilósak lehettek, akkor a virágnak is nehezebbnek kellene most lennie. De nem az. Úgy látszik, az esetében nem működik az energia megmaradás törvénye. Hm.

Pár hét múlva vett egy négykerekű szekeret, betette a cserepes virágot, és kivitte sétálni. Az első sétáját nem furcsállotta senki, gondolták, eladni viszi, vagy valakinek viszi haza, vagy vissza a boltba. De napok után már zakkantnak nézték. Hova viszi mind a szekerével az az ember a virágot? De nem kérdeznek rá.

Az egyik ilyen séta közben egy férfi egy hatalmas szájkosaras harci kutyával utoléri, és gúnyosan megkérdezi:

— Mi baja magának, hogy húzgálja azt a virágot? Az elmegyógyintézetből szabadult?

— Az én virágom legalább nem szar, pisil, szőröz össze mindent, mint a maga — mi is az? — nem is kutyának néz ki, ronda dögje. — válaszol vissza még gúnyosabban a virág sétáltatónk.

Látszik, hogy a férfi valamiért nagyon megharagszik, nem válaszol, és továbbmennek. A virággal befordul egy sarkon, mikor hallja a hatalmas ugatást. Az előbbi harci eb, szájkosár nélkül, nekiront. Egyenesen a torkának. Sétálónk védekezni is próbál, a kezével eltakarva a nyakát, de a virág egyik levele pillanatok alatt pontosan úgy eltünteti a kutyát, mint a betörőket, egy hónappal ezelőtt.

Jön a férfi is szaladva.

— Hol a kutyám? — kérdezi meglepetten a szekér mellett megállva.

— Milyen kutya? — válaszol vállat vonva a szekeres — Hallottam valami ugatást. Biztos tovább szaladt.

A kutyás férfi hitetlenkedve áll ott.

— Én úgy láttam, mintha a virágja megette volna a kutyámat.

— Micsoda? — kaczag fel — Kettőnk közül ki is volt akkor a diliházban?

A férfi már verekedne is, de gondol egyet és felhívja a rendőrséget. Megérkezik a rendőrség, és meséli nekik, hogy ez egy olyan virág, ami megeszi a kutyákat.

A rendőrség kineveti, de a férfi erősködik. Kéri a rendőröket, hogy nézzék meg a közeli kamerákat. Biztos látni fogják az esetet.

A rendőrök elkérik az adatokat, és mondják, majd felkeresik őket később, miután tisztázzák a helyzetet.

Másnap csengetnek is, és ő beengedi őket a lakásba.

— Érdekes módon a kamerák akkor leálltak, és nincs adat, hogy mi történhetett ott a kutyával. — magyarázza az egyik, majd folytatja — Viszont arról van felvétel, hogy az a férfi leveszi a szájkosarat a kutyájáról és hogy uszítja. Biztos magára.

Majd a másik rendőr folytatja:

— Meg is büntettük, és lehet, hogy bíróságra is kerül. Egy ilyen kutyát nem lehet csak úgy szájkosár és póráz nélkül elengedni.

— Na. Ennek örvendek — válaszol, és majd csend.

Egy idő után az egyik rendőr:

— Maga tud valamit az esetről?

— Milyen esetről? — kérdez vissza.

— Hova tűnt a kutya, és miért nem működtek a kamerák pont akkor?

— Halvány gőzöm sincs.

— Most megnézzük a virágját és mintát veszünk belőle. Azaz levágunk egy levelet.

Húha, ebből baj lesz. De reméli, hogy a rendőrökkel a virággal nem foglalkozik.

És nem is. Nézegetik a virágot, levágnak egy levelet:

— Honnét van ez a virágja?

— 3D-nyomtatóval nyomtattam ki, úgy darabonként, és összeillesztettem. — hazudik hősünk.

— Van olyan nyomtatója? Megmutatná nekünk?

— Persze. Jöjjenek. — átsétálnak a másik szobába. Ott a nyomtató.

Ő nem nagyon tud hazudni, a rendőrök is érzik, hogy valami nincs rendjén.

— Ehhez sok műanyag kell.

Húha. Tényleg az kell, de ezt is ki tudja majd magyarázni remélhetőleg.

— Igen, sok kell.

— Megvannak a számlái?

— Persze hogy meg. — kinyitja a telefonját, bejelentkezik az online oldalra, ahol a műanyagot vette, és mutatja is. Valamikor megvett egy halom műanyagot, hogy építőkockákat nyomtasson. Nyomtatott is, de valamiért nem tetszettek neki, és mindet eldobta.

A rendőrök nézegetik egy darabig a számlákat, majd köszönnek és elmennek.

Egy hét múlva visszajönnek, hozzák vissza a műanyag viráglevelet:

— Ez tényleg műanyag... Az a férfi a kutyával most néhány évig börtönben lesz. A kutyája azonban nem került meg. — és azzal el is mennek.

Este eszmél rá, mi is történik valójában: a virág őt védi! Végez azokkal az emberekkel, állatokkal, akik az életére törnek!

Hősünk eddig passzívabb, félénkebb férfi volt, de most megjött a bátorsága. Hát igen. Akinek házőrző virágja van, annak könnyű.

Nem mert eddig az erdőben egyedül sétálni a medvék miatt, most pedig kötötte a virágot a hátára és gond nélkül gombászni kezdett járni. A vadőrök fel is figyeltek, hogy az állományból eltűntek néhány anyamedve, és néhány hím is, de nem baj, úgyis eléggé elszaporodtak.

Külföldre is elutazott. Ilyenkor a virágot kihúzta a földből, letakarította, becsomagolta egy bőröndbe. Így gond nélkül tudta szállítani országról országra.

Afrikában gond nélkül úszkált vízilovak, aligátorok között, sétált oroszlánok és kígyók között is. Ha valami megtámadta, akkor annyi. Ropogás. Bejárt minden földrészt. Ausztráliában is volt azon a szép tengerparton, ahol senki nem fürdik, mert tele van halálos, mérgező medúzákkal. Ő gond nélkül úszkált ott, élvezve ily módon ijesztően szép tengerpartot.

A világ legveszélyesebb városait is meglátogatta, nem félt, hogy valami történik vele. Ott a virág neki.

Majd elment az Antarktiszra. Majd halálra fagyott, de a virág megette a hideget, így nem volt, ami megfagyassza.

Így teltek az évek, míg megélte a kilencvennégyedik életévét.

Közben három nővel is volt komolyabb párkapcsolata, amelyek közül a második nyomtalanul eltűnt. Ő sem tudta, miért.

Az ügyészség házkutatást tartott nála, felforgatva az egész lakást, mintát véve ismét a virágból. És megkaptak egy — a nő személyi ujjlenyomatával ellátott — gyógyszeres dobozt tele mérgező kapszulákkal.

Ő már tudta, mi történt. Az a ribanc meg akarta őt mérgezni, és a virág eltüntette őt is. Bravo.

Már így — kilencvennégy évesen — nem maradt senkije. Mindenki kihalt körülötte már úgy tíz éve. De jól megvolt.

És ekkor történt valami. Két befejezés.

Első befejezés.

Éjjel, álmában meghalt. A távoli hozzátartozók hamvasztották el, és hamvait kidobták a szemétdombra. A virágot keresték a lakásban, de nem találták sehol.

Az egy nappal azelőtt, éjjel, kihúzta magát a földből, és kilopódtott a lakásból. Elsettenkedett egy eldugott utcába, visszacsökkentette magát húsz centis nagyságra, és lefeküdt a földre.

Második befejezés.

Vitte volna a virágot sétálni, de a virág nem volt a cseberben, hanem lent a cseber mellett lefeküdve a földre eredeti, húsz centis formájában.

Ő egyből tudta, mi történt. A virág sok mindent meg tudott enni. Kivéve a halált.

Repülőjegyeket vett, és elrepült a világ legveszélyesebb országába. Sétált egyet, majd észrevétlenül a virágot elhelyezte egy járda közepén. És utazott is haza.

Visszafelé a repülőn többen is körbevették, megkérdezték, hány éves. Mondja. Nem látszik — hullognak. Kérdezgetik mindenről, történelemről, a régi technikákról. Viccelődve felelget arra, mire emlékszik.

Majd megkérdezik:

— Mondja el nekünk, mi a hosszú élet titka?

— Ha találsz valamit az utcán, amit senki más nem vett észre, vedd fel, viseld gondját, és az is gondodat fogja viselni majd.

Hm. Bölcsen beszél ez a vén ember. Nem tudják, hogy szó szerint beszél.